Dunaújvárosban laktunk, s a szüleim zenélni jártak, Erzsike Béla duóként voltak ismertek. Muterom arra gondolt, hogy jó lenne megtanulni valamilyen hangszeren. A basszusgitárra esett a választása, azért mert milyen jól mutat, hogy nem csak álldogál a mikrofonnal a kezében, hanem csinál is valamit a színpadon. S így történt, hogy vásároltak egy Musima De Lux nevezetű hangszert. Amiről azt érdemes tudni, hogy nem egy jó hangszer, s a muterom olyan ínhüvelygyulladást kapott tőle, hogy hetekig be volt gipszelve a keze. Így abba hagyta a rajta való gyakorlást. S a hangszer a tokjában bekerült a szekrénybe.
Eltelt pár év, s egy szép nyári napon, Nagy Csaba lejött hozzánk Makádra, s ott ragadt. Sok bolondságot csináltunk együtt, zenéltünk legfőképp, meg csajoztunk természetesen. Akkor már az Oszk-ba jártunk mind a ketten Esze Zsolthoz tanulni zongorázni. Hogy még többet tudjunk a zenéről, a vendéglátásról, együtt elkezdtünk rendezvényekre járni. Először a dömsödi Duna-parton egy sörözőben játszottunk stabilban ketten. A felállás eléggé érdekes volt. Ketten több hangszert szólaltattunk meg, persze nem egy időben. Yamaha szintetizátor, amiben kísérőautomatika volt a dobos és a basszusos is, ezen felül előkerült még egy harmonika is, meg persze a klarinétom. Ezekből állt a hangszerpark. Nagyon jó minőségű hangtechnikánk is volt még ehhez, Regent erősítő hangfal szett. A lényeg, hogy amikor én szintiztem, akkor a Csabi harmonikázott. Mikor a Csabi használta a billentyűt, akkor én vagy klarinétoztam, vagy a harmonikát nyúztam. Természetesen énekeltünk hozzá… Már ha azt éneklésnek lehetett nevezni…
Ott történt meg az - az eset, hogy a Csabi eljátszotta az első dalát egyedül. Én bent beszélgetek a pultossal, s hallom, hogy a Csabi bekezd… Kint játszottunk a teraszon, s volt az ajtó mellett egy vasrúd, ami a teraszt tartotta, s mikor a Csabi a refrénhez ért, „Egyszer megjavulok én…” én belekapaszkodtam s segítségével beugrottam a kerthelység közepére, a zenekari pódium elé. S elkezdtem úgy dülöngélni, s túlzásba esett mozdulattal úgy tettem, mint aki énekel. Persze a kollega ezt meglátván rögtön elkezdett nevetni, mit nevetni, röhögött, mint a fakutya. Az volt ott az utolsó esténk, a tulajdonos nem vette jónéven, hogy így kigúnyoljuk a kedvenc előadóját. De mi jót nevettünk…
S egy szép nyári napon. Csabi megtalálta a basszusgitárt a szekrényben. Kicsomagolta, megállapításra került, hogy milyen szép, nekitámasztván a szekrénynek megpengetvén hangot is adott. Olyan volt, mint a nagybőgő. Egy kicsivel később, előkerült a hangfal, a keverő. S már tényleges hangon tudott megszólalni. Mennyire nem értettünk ahhoz a hangszerhez, az egyszerűen elmondhatatlan. Annyit tudtuk, Muterom elmondása alapján, hogy E, A,D,G-re kell behangolni a húrokat. Milyen egyszerű, behangoltam a gitárt. Mint utólag kiderült fordítva. Mert nem jó irányból kezdtem behangolni. Ugyanis nekem a legvékonyabb húrt sikerült E-re hangolnom. ez azért vicces, mert a legvastagabb húrt három hanggal feljebb hangoltam, mint azt kellett volna. Mit tudtam én, hogy nem úgy van jól. Szólt, és én játszottam rajta. Egészen addig, amíg a legvékonyabb húr el nem szakadt. Azt ugyanis hat hanggal húztam feljebb, mint kellett volna. Irány pest hangszerbolt ott mondták, hogy hogyan kell behangolni egy ilyen hangszert. Nem kicsit röhögtek ki, amikor elmondtam mi történt. Ez van.
Miután a hangszert végre sikerült jól behangolni, érdekes sokkal könnyebb volt rajta játszani, mint előtte, bár nekem úgy is ment. Szerencsére itt csak egy hangokban kell gondolkozni, s nem úgy, mint a zongorán. Viszonylag hamar elsajátítottam a rajta való játékot, s hétvégén már jött is velünk haknizni. Mindez egy hét leforgása alatt.
Ráckeve, Zsuzsika vendéglő. Akkoriban szerettek bennünket a vendéglősök nagyon. Most is, de már nem akarnak megfizetni… A vendéglő a főnökasszonyról kapta a nevét, pici kis helység. Bent öt asztal, kint a teraszon három. A zenekar a bárpult mellett kapott helyet, hogy közel legyen a pálinka, ha szomjasak lennénk. Mert akkoriban szerettük a pálinkát. Egy ilyen estén, a kedvenc kalapommal a fejemen, bent a sarokban zenéltünk. A Csabi zongizott, én basszusgitároztam, a magam módján. Több olyan eset volt, hogy tűvé tette a szintetizátort a Csabi, én meg az alaphangokat pengettem, feltéve, ha A dúrban, vagy A mólban volt a dal. És ez épp ilyen volt, elaludtam zenélés közben. A kalapomat természetesen annyira volt a fejemre húzva hogy ez ne tűnjön fel senkinek, csak egy kis bibi volt vele hogy a Csabi befejezte a dalt, én nem…
Alakítottunk egy Jazz Quartettet Just Friend’s néven. Ebben Csabi zongorázott, Német László dobolt, Tihanyi Péter szaxofonozott. Én meg basszusgitároztam. Német Lászlóról annyit érdemes tudni, hogy az Oszkban dolgozik a mai napig, ott ismerkedtünk meg vele. Tihanyi Péterről pedig annyit, hogy zongorista. Már játszhattam a hangszeren vagy egy éve, amikor belevágtunk ebbe a zenekarba. S azért én lettem a basszusgitáros, mert szerettem azokat az embereket, s velük akartam zenélni. Ami természetesen a mai napig is így van. Lett egy felkérésünk Szigetszentmártonban, egy sörfesztiválon játszhattunk két órát. Természetesen előtte próbákra jártunk fel Pestre, s egyszer az egész brigád eljött hozzánk Makádra, a szomszédok nagy örömére. Végre eljött a várva várt nap. A rendezvényre nem tudott eljönni a Laci, de küldött maga helyett egy dobost, akit Fábián Lászlónak hívtak. Nem láttunk, nem is ismertünk előtte. Késve értek oda, a testvére hozta el és eltévedtek. Úgy indított a friss dobosunk, hogy elnézést kérek a késésért, mindenkit meghívok egy sörre. Laci, egy alacsony ember volt, s valami baja a gerincével, mindig rosszban sántikált emiatt. Minden a helyén, kezdhetjük a koncertet. Tartottam tőle, mi fog történni, de végül jól sült el a dolog… Olyat alkotott a dobok mögött, hogy egyszerűen fantasztikusan éreztem magam. A koncert slusszpoénja a Desafinado című dal magyarul, amit én énekeltem.
