A lakótelep

Az Oszk-ba jártam tanulni, ott ismerkedtem meg a Németh Laci fiával, ifjabb Németh Lászlóval, s barátjával, Szabó Krisztiánnal. Mint kiderült van bennünk valami közös pont, a zeneszeretetünk. Feljártam Makádról Pestre, az Opus étterembe esténként zongorázni 2003 tavaszán. A tulajdonosék szerettek volna egy éjszakai klubbot létrehozni, mint amilyen Magyarországon, a 60’ - 70’ években volt. Sajnos nem elég az akarás, az étterem reklámozás nélkül nem ment olyan jól, mint mehetett volna. S a törzsközönségen kívül nem volt sok vendégünk. Kivéve amikor a Lacusék megjöttek. S ment az éneklés hajnalig. Az azért vannak a jó barátokon át, a Szállj fel magasrán át egy csomó dalt játszottunk, s énekeltünk. Blues improvizáltunk, természetesen szöveggel együtt… Közben fogyott a bor, a cigaretta. Előkerült a Krisztián basszusgitára. S egyik este hakni után a Laci is betévedt, s hozta a dobszerelését, s zenéltünk mulattunk…

Még abban az évben történt, hogy nem volt kivételesen szilveszterem. Így elfogadtam a meghívást Lacusékhoz. Minden úgy indult, mint egy átlagos szilveszter, illetve annyi különbséggel, hogy újkori emlékeimtől számítva ez volt az első amikor nem dolgoztam. Jót mulattuk ott is, mint mindig, szerencsére befogadott a társaság. S azzal szórakoztunk, hogy írtunk közösen egy dalt. A fő résztvevők természetesen mi hárman voltunk. Krisztián előkapta a gitárját, s valahogy hozzám került, én már akkor is tudtam, sose leszek gitáros, de ez ott senkit sem zavart. Mindenesetre jobbnak látták a többiek, hogy zongorázzak. Lacus meg énekelt. A közös dal:

A lakótelep, ahol lakom,

Van egy magányos kaputelefon,

Abba szólok, ha nincs kihez,

És már úgy érzem, hogy nem is lesz,

De eljön a holnap és én még várok rád,

Hátha egyszer telefonálsz,

De nem hívsz fel soha,

S nem tudom miért, csak azt tudom,

Hogy most már elég,

Magányos árnyak az udvaron,

Csak egy pár cipő a lábamon.

De eljön a holnap és én még várok rád,

Hátha egyszer telefonálsz,

De nem jön az álom,

Én nem hiszem,

Tudni fogom miért nem,

Csak azt értem belül itt mélyen,

Hogy hiányzol,

És nem vagy velem,

De eljön a holnap

És én még várok rád,

Hátha egyszer telefonálsz…

De nem lesz több holnap

És már nem is várok

Így  többé ne is telefonálj...

Csak ezt tudom már…

Lacusék lejöttek hozzánk Makádra, egy szép nyári napon. Még sosem jártak ott előtte, s annak rendje módja szerint ott is ragadtak. Átlagos napnak készült, minden áron meg akartak verni egy számítógépes játékban, ami akkoriban nagy sláger volt. Több órányi küzdelem után kiderült számukra, hogy ez nem is annyira egyszerű feladat, így le is tettek róla.

Az után Lacus kibökte, hogy végül is azért jöttek, hogy segítsek nekik pár dalt felvenni. Mert szerelmes volt. Természetesen igent mondtam. Neki is álltunk elkészíteni néhány dalt. 

Szóltam Dmc-nek, hogy hozzon egy keverőt, mert akkoriban nem volt jó minőségű motyóm, csak a számítógépem számított annak. Kisvártatva át is jött, összekötöttünk mindent, elkezdünk bohóckodni. 

S pár év elteltével, egy unalmas délutánomon egy kicsit feldolgoztam. 

 Lakotelep by ajazzman 

Basszusgitár...

Dunaújvárosban laktunk, s a szüleim zenélni jártak, Erzsike Béla duóként voltak ismertek. Muterom arra gondolt, hogy jó lenne megtanulni valamilyen hangszeren.  A basszusgitárra esett a választása, azért mert milyen jól mutat, hogy nem csak álldogál a mikrofonnal a kezében, hanem csinál is valamit a színpadon.  S így történt, hogy vásároltak egy Musima De Lux nevezetű hangszert.  Amiről azt érdemes tudni, hogy nem egy jó hangszer, s a muterom olyan ínhüvelygyulladást kapott tőle, hogy hetekig be volt gipszelve a keze. Így abba hagyta a rajta való gyakorlást. S a hangszer a tokjában bekerült a szekrénybe.

Eltelt pár év, s egy szép nyári napon, Nagy Csaba lejött hozzánk Makádra, s ott ragadt. Sok bolondságot csináltunk együtt, zenéltünk legfőképp, meg csajoztunk természetesen. Akkor már az Oszk-ba jártunk mind a ketten Esze Zsolthoz tanulni zongorázni.  Hogy még többet tudjunk a zenéről, a vendéglátásról, együtt elkezdtünk rendezvényekre járni. Először a dömsödi Duna-parton egy sörözőben játszottunk stabilban ketten. A felállás eléggé érdekes volt. Ketten több hangszert szólaltattunk meg, persze nem egy időben. Yamaha szintetizátor, amiben kísérőautomatika volt a dobos és a basszusos is, ezen felül előkerült még egy harmonika is, meg persze a klarinétom. Ezekből állt a hangszerpark. Nagyon jó minőségű hangtechnikánk is volt még ehhez, Regent erősítő hangfal szett. A lényeg, hogy amikor én szintiztem, akkor a Csabi harmonikázott. Mikor a Csabi használta a billentyűt, akkor én vagy klarinétoztam, vagy a harmonikát nyúztam. Természetesen énekeltünk hozzá… Már ha azt éneklésnek lehetett nevezni…

Ott történt meg az - az eset, hogy a Csabi eljátszotta az első dalát egyedül. Én bent beszélgetek a pultossal, s hallom, hogy a Csabi bekezd… Kint játszottunk a teraszon, s volt az ajtó mellett egy vasrúd, ami a teraszt tartotta, s mikor a Csabi a refrénhez ért, „Egyszer megjavulok én…” én belekapaszkodtam s segítségével beugrottam a kerthelység közepére, a zenekari pódium elé. S elkezdtem úgy dülöngélni, s túlzásba esett mozdulattal úgy tettem, mint aki énekel. Persze a kollega ezt meglátván rögtön elkezdett nevetni, mit nevetni, röhögött, mint a fakutya.  Az volt ott az utolsó esténk, a tulajdonos nem vette jónéven, hogy így kigúnyoljuk a kedvenc előadóját. De mi jót nevettünk…

S egy szép nyári napon. Csabi megtalálta a basszusgitárt a szekrényben. Kicsomagolta, megállapításra került, hogy milyen szép, nekitámasztván a szekrénynek megpengetvén hangot is adott. Olyan volt, mint a nagybőgő. Egy kicsivel később, előkerült a hangfal, a keverő. S már tényleges hangon tudott megszólalni. Mennyire nem értettünk ahhoz a hangszerhez, az egyszerűen elmondhatatlan.  Annyit tudtuk, Muterom elmondása alapján, hogy E, A,D,G-re kell behangolni a húrokat. Milyen egyszerű, behangoltam a gitárt. Mint utólag kiderült fordítva. Mert nem jó irányból kezdtem behangolni. Ugyanis nekem a legvékonyabb húrt sikerült E-re hangolnom. ez azért vicces, mert a legvastagabb húrt három hanggal feljebb hangoltam, mint azt kellett volna. Mit tudtam én, hogy nem úgy van jól. Szólt, és én játszottam rajta. Egészen addig, amíg a legvékonyabb húr el nem szakadt. Azt ugyanis hat hanggal húztam feljebb, mint kellett volna. Irány pest hangszerbolt ott mondták, hogy hogyan kell behangolni egy ilyen hangszert. Nem kicsit röhögtek ki, amikor elmondtam mi történt. Ez van.

Miután a hangszert végre sikerült jól behangolni, érdekes sokkal könnyebb volt rajta játszani, mint előtte, bár nekem úgy is ment. Szerencsére itt csak egy hangokban kell gondolkozni, s nem úgy, mint a zongorán. Viszonylag hamar elsajátítottam a rajta való játékot, s hétvégén már jött is velünk haknizni.  Mindez egy hét leforgása alatt.

Ráckeve, Zsuzsika vendéglő. Akkoriban szerettek bennünket a vendéglősök nagyon. Most is, de már nem akarnak megfizetni… A vendéglő a főnökasszonyról kapta a nevét, pici kis helység. Bent öt asztal, kint a teraszon három. A zenekar a bárpult mellett kapott helyet, hogy közel legyen a pálinka, ha szomjasak lennénk. Mert akkoriban szerettük a pálinkát. Egy ilyen estén, a kedvenc kalapommal a fejemen, bent a sarokban zenéltünk. A Csabi zongizott, én basszusgitároztam, a magam módján. Több olyan eset volt, hogy tűvé tette a szintetizátort a Csabi, én meg az alaphangokat pengettem, feltéve, ha A dúrban, vagy A mólban volt a dal. És ez épp ilyen volt, elaludtam zenélés közben. A kalapomat természetesen annyira volt a fejemre húzva hogy ez ne tűnjön fel senkinek, csak egy kis bibi volt vele hogy a Csabi befejezte a dalt, én nem…

Alakítottunk egy Jazz Quartettet Just Friend’s néven. Ebben Csabi zongorázott, Német László dobolt, Tihanyi Péter szaxofonozott. Én meg basszusgitároztam. Német Lászlóról annyit érdemes tudni, hogy az Oszkban dolgozik a mai napig, ott ismerkedtünk meg vele. Tihanyi Péterről pedig annyit, hogy zongorista. Már játszhattam a hangszeren vagy egy éve, amikor belevágtunk ebbe a zenekarba. S azért én lettem a basszusgitáros, mert szerettem azokat az embereket, s velük akartam zenélni. Ami természetesen a mai napig is így van. Lett egy felkérésünk Szigetszentmártonban, egy sörfesztiválon játszhattunk két órát. Természetesen előtte próbákra jártunk fel Pestre, s egyszer az egész brigád eljött hozzánk Makádra, a szomszédok nagy örömére. Végre eljött a várva várt nap. A rendezvényre nem tudott eljönni a Laci, de küldött maga helyett egy dobost, akit Fábián Lászlónak hívtak. Nem láttunk, nem is ismertünk előtte. Késve értek oda, a testvére hozta el és eltévedtek. Úgy indított a friss dobosunk, hogy elnézést kérek a késésért, mindenkit meghívok egy sörre. Laci, egy alacsony ember volt, s valami baja a gerincével, mindig rosszban sántikált emiatt. Minden a helyén, kezdhetjük a koncertet. Tartottam tőle, mi fog történni, de végül jól sült el a dolog… Olyat alkotott a dobok mögött, hogy egyszerűen fantasztikusan éreztem magam. A koncert slusszpoénja a Desafinado című dal magyarul, amit én énekeltem.

            

                 

Klarinét...

 Hosszas vándorlás után kikötöttünk Ráckevén. Úgy nézett ki, hogy a család ismét összeáll. Köszönhető annak, hogy szüleim nem éltek egy ideig együtt. Itt ismét minden rendben volt. Mivel nem volt zongorám, s szerettem volna zenét tanulni, Ápulóm beíratott a Ráckevei zenesuliba, harsona szakra. Miért arra, azt a mai napig nem tudom. Hamar kiderült, hogy ez a hangszer nem nekem való. S kerestek nekem valami olyat, amit könnyebben meg tudtam szólaltatni. Azért a klarinétot, mert akkor hamarabb meg tudok tanulni szaxofonon. Persze nem tudtam. Mindenesetre a klarinét tetszett, mivel a Móriczban tanultak nem tűntek el nyomtalanul, így a zeneelmélet könnyen ment, már csak gyakorlati tapasztalásra volt szükség. S viszonylag sokat gyakoroltam, heti két órát a suli előtt... Az ottani általánosba illeszkedtem be a legnehezebben. Tizenkét évesen már semmi sem olyan egyszerű, mint azt gondolnák az emberek. Mindenesetre itt is akadt meghatározó ember az életemben, Mester József, akivel a logikámat edzettük, és rengeteg szendvicset ettünk...

Lehettem már tizenöt éves amikor kiderült, a klarinét nem bizonyul annyira jó barátnak, mint a zongorám, s az otthon található szintetizátort nyúztam. Persze nem a klasszikus darabokkal, hanem könnyűzenével. Aztán egyszer elmentem Ápulómmal a helyi klubba fellépni. Bár ha azt mondom, hogy a Lépcsős kocsma, akkor mindenki érteni fogja, és ismerni is. Szinte minden este szólt a zene. És én klarinéton játszottam. A vendéglő egy, a vendéglátásra alkalmasnak alig mondható helyiségből állt, mert kicsi volt, büdös, ráadásul meleg volt a sör... A vendégek szerették az apa - fiú duót, s abban az időben ismerkedtem meg a vendéglátózás minden szépségével, s tettem szert szakmai gyakorlatra. Már tudom, hogy sokkal hamarabb össze tudtam pakolni a hangszert, mint Apum a szintetizátort, s mivel a kocsmától alig két percre laktuk, így már rég aludtam amikor ő még csak hazaért...

Akkor történt, hogy meghívtak bennünket Jugoszláviába egy esküvőre vendégnek. Mivel tudták hogy zenélünk, így megkértek bennünket, arra hogy sátorállítás napján zenéljünk, meg sátorbontás napján is. Három napos lakodalom, háromszáz fős vendégsereg és a Szivárvány zenekar. Még reggel kilenckor is táncolt a nép. S nekem a harmadik napom Apósom volt... Szép idők voltak...

Sajnos, nem tanultam meg rendesen klarinéton játszani, de kb nyolc évig játszottam rajta mégis. Ha egyszer lesz kedvem meg időm, akkor előveszem a hangszert és feljátszok egy dal, csak az emlékezés kedvéért.

Gyerekzene

     Hányattatott sorsú gyereknek érezem magam. Így felnőtt fejjel. A szüleim folyton jöttek-mentek a kis országba, mint akik be lennének sózva, s így én is mentem velük mindig. Több általános iskolába jártam, mint egy normális ember összes iskolája az egyetemi képzéssel együtt. Következmény, nem voltak barátaim, csak a zene. Bár hazudnék, ha azt állítanám hogy nem voltak, mert mindig volt egy két jó barátom, akikkel sok hülyeséget csináltunk, mint a gyerekek általában.

     De minket a zenei rész jobban érdekel jelenleg. A Móricz Zsigmond Ének-Zenei általánosban kezdtem zenei tanulmányaimat. A felvételire most is emlékszem. Abban a teremben volt a meghallgatás, amiben később az énekóra. Amiből természetesen sokkal több volt, mint egy átlagos általánosban. S a hosszú várakozás után végre bejutva, lelkesen énekeltem egy dalt, s mivel Ápukóm szinten zenész volt, így zongorán is tanítgatott a maga módján. Felvettek, nem volt kérdéses.

     Már hét éves koromban zongorázni tanultam, igaz a kötelező dolgok sosem az igaziak, de hát ez van, ha gyakorolni kell, akkor gyakorolni kell, nincs apelláta. Azt sosem értettem, hogy miért mondja azt a Tanár úr, hogy a szerző ezt gondolta amikor ezt a darabot alkotta. Ott volt talán? Tettem fel a pimasz kérdésemet nyolc évesen, mikor az első nehezebb klasszikus darabomat tanultam. Már akkor is lázadónak számítottam?

Abból az időből nincs sok kép...

     A legjobb barátom nevét azért megemlítem, akire még a mai napig emlékszem, Kovács Gábor Pál. S már akkor is a kockás ing volt a viselet.

A szüleim rendezvényekre jártak zenélni, Ápukóm otthon sokat gyakorolt, s szólt az Osibisa.

Szárnypróbálgatás

Sokáig gondolkoztam rajta, hogy meg kellene örökítenem az emlékeimet. Amiket utazásaim során gyűjtöttem össze. S miért ezt a címet választottam? Mert a dal rólam szól, s az életemről...

"Filléres emlékeim oly drágák nekem

Kidobni őket nincs erőm, s mind értéktelen
Filléres emlékeim oly drágák nekem
Ők tudják, mennyit ér az életem."

Ha nem úgy emlékszem mindenre, ahogy az ténylegesen történt, az azért lehet mert már régen volt... S ezért előre is bocsánatot kérek mindenkitől.