Kotor

Reggel.

Óracsörgés előtt sikerült felébrednem, már másodszor a héten. Amit kicsit furcsállok, hiszen eléggé fáradt vagyok ahhoz, hogy hat óránál többet aludjak egyszerre. Gyorsan véget vetek a reggeli teendőknek, s örömmel nyugtázom, hogy hamarosan megérkezünk Kotor városába. Ahol a múlt héten konditerembe mentem az étteremvezetőjével, most kirándulni. Már első alkalommal elhatároztam megmászom azt a várromot. Most időm is akadt ehhez a tevékenységhez. Már kilenc óra körül kint voltam a parton, s ebéd előtt kellett visszaérnem. Tehát volt majd három órám a csavargásra. Csodálatos napsütés, sehol egy felhő az égen. Elindulásnál magamhoz vettem egy térképet biztos, ami biztos, mert a modern technika akkor adja meg magát, amikor nem kéne. Inkább nem kockáztatom meg az eltévedést. Annyi időm nincs, bár lenne kivel megbeszélnem.

Ki a hajóból, megközelít az óvárost. Szűk kis utcák, terek jellemzik.

Bejárat az óvárosba.

 „Amit a város középkori városfala vesz körül. Egészen a Szent Iván erődítményig, amit a város felett 260 méterrel található.” Nekem is ez volt a célpontom mára. Feljutni a csúcsra. Ekkor még nem tudtam mire vállalkozom. Még megkérdezem egyszer, hogy merre kell menni, mikor közlik velem, bár nem kérdeztem, két órás túrára készüljek. 

Mondom magamnak, szép kis séta lesz ez. Kaptam egy mini térképet a bejáratnál a várromról, a várfalról, hogy merre milyen minőségű az útvonal ahol sétálni fogok felfelé – lefelé. Az életveszélyes szakaszokat elkerültem. Bár azért így is akadt eléggé erőltetet menet.

A mi hajónkon kívül még két turistahajó volt a kikötőben, egyik nagyobb, mint a másik. Az, amelyiken én dolgozom, eltörpült mellettük.

 Ahogy egyre feljebb érek, van időm elgondolkozni az élet nagy dolgain. Persze megint a hülyeségen. Ki és miért épített ide erődöt? Mennyi idő alatt? Vajon támadták e meg? Hányan vesztek oda az építkezésben. Arról nem is beszélve, amikor kész volt, akkor lakot-e valaki benne. Nyilván ezek a kérdések felfelé menet sokkal viccesebbek voltak, bennem, mint ide leírva.

Közben megismerkedtem néhány amcsi turistával, aki segítettek az önmegvalósításom elérésében s kölcsönösen készítettünk néhány fotót.

 Már bandukolok felfelé vagy háromnegyed órája, de még a csúcs közelében sem járok. Eszembe jutnak az intő szavak, két óra az út. Mit nekem az idő, csak itt ne hagyjanak. Úgy a háromnegyedénél járhattam az emelkedőnek éppen nem mondható, s könnyűnek sem nevezhető terepen, amikor lassan megpillantom az első pihenésre alkalmasabb helyet. 

 

Könnyített terep 

Megszavaztunk közösen én- és én egy kis ücsörgést a várfalon, láb lógatva, a semmibe. 

Nem Photoshop

 Már meg sem lepődtem, amikor megnéztem a képeket, utólag, csak ezt nem sikerült megörökíteni. Pedig kétszáz méter volt kb. alattam, s kint ültem egy peremen. Na, nem én őrültem megy egyedül, itt ez volt a szokás. Aki ide felért az, mind leült egy kicsit.

Tovább, az emelkedőn, az utolsó pár métert már alig vártam.

 Ami onnan a szemem elé tárult az leírhatatlan. Inkább megmutatom.

És végezetül elértem a kitűzött célt, s eljutottam a zászlóig.

Visszafelé a kényelmes tempó ellenére is egészen gyorsan leértem.

Félúton visszafelé.

Tényleg igaza lett a hölgynek, két óra. Nincs, mint tenni. A városban már nem jártam nagyon körül, mert azért nem akartam elkésni. Még ebéd előtt visszaértem. Pár szám után a vendégek mentek ebédelni.

Amíg ők ebédeltek, addig felköltöztem a napozóteraszra, hogy délután ott folytassam a hangszerem nyúzását. Gála vacsora, előtte elköszönés a vendégektől, koccintás, s mindenki boldog. Utána még egy kis tánci – tánci. Amiben a maradék vendéget is kifárasztom. Meg persze magamat is. Alig várom, hogy vége legyen a napnak. Hiszen, jól elfáradtam ismét. 

Egy szép nap...

Kirándulás Hvarban

     

       Reggel. Valami csoda folytán kipihenten ébredtem fel. Meglepve tapasztaltam még nyolc óra sincs. Na, nem baj, akkor ma korábban kezdem a napot egy kicsivel. Emil rulezék beizzítanak, attól mindig jó kedvel, kezdem a napot, hogy stílusos legyen a dolog a Winkler és Eldé a hajóra mentek dallal indít a lejátszó. Tusolás, borotválkozás, s irány a reggeli. Az étterem, egy emelettel fölöttem van. Még sokat űzik ezt a sportot, mivel a múltnap kicsit késve érkeztem meg. Így hogy majdnem tele volt a kajálda meglepett. No, akkor jobbra németek, Guten Morgen! Balra franciák, Bonjour! Ahogy közeledek az asztalom felé, a három Amerikai turista lelkesen köszön, s elmesélik, hogy mennyire borzalmasan aludtak az éjszaka. Megbeszéljük ez a hullámzásnak köszönhető. Viszont ők még szerencsések, mert akik a Kanári szigetekre jönnek. Na, majd ott megtudjuk mi az a hullámzás. Mesélték, hogy azok az utak inkább hányótúrák, mint kirándulások.  Na, mind egy. Reggeli, friss pék süti, még meleg. Némi narancslével, mert az dukál hozzá. Természetesen a sajtos zsömit nem hagyhatom ki. A szalámik azok annyira nem jók itt. Így azokat nem szoktam fogyasztani.

      Lassan befutunk Hvarba. Vidáman visszabattyogok kabinomba, mert tudom, hogy van három órám kezdés előtt. Tehát egy nagy séta belefér. 

Ki a hajóból a hajóhídon át a partra. A Horvát Riviérának hívott kisváros tárul a szemem elé.

Most járok itt harmadszor, s igazán először akad lehetőségem csavarogni egy kicsit. Be a városka főterére.

Ahol arra az elhatározásra jutok magammal, mert ugye mi mindig mindent megbeszélünk. Felmegyünk a hegyre. Szóval iránya az erőd. Közben természetesen kattintgatás jobbra, balra, ami érdekesnek tűnik.

Hétköznapi lét..

          Hát persze, hogy nem a legrövidebb utat találtam meg felfelé, nem is volt baj. Megúsztam egy csomó lépcsőt, már a vissza utat nézegettem. Amikor végre elérkeztem a várfalig. 

            Nem kis meglepetésemre szolgált, a java még hátra volt. Felfelé azon gondolkodtam, ki az a hülye, aki ide erődöt építettet. És ki akarta volna ezt megtámadni. Már a félúton elfáradtam. Megpillantom azt a kis kápolnát, amit lentről fotóztam.

       Irány közelebb. Egy kiszáradt patakmedret gondoltam lépcsőnek, s mikor felértem vettem észre, igazából nem jó úton jöttem.

       - Na, remek itt is eltévedek. Mondom magamnak fennhangon. - De legalább van kivel megbeszélni.

Vissza a patakmederbe, lefele nehezebb volt. Utána pedig a gyalogútra. 

           Még tíz perces séta a fák között s végre már a bástya lábánál állok. Eszem bejutott, hogy úgy járok majd, mint Bjudovicében. Megmásztam a tornyot, mikor kiléptem volna a kilátóba közölték fizetős. Igen igen. Na, nem baj. Nem hagyom ki, nem azért másztam hegyet, csak úgy visszaforduljak. Huszonöt kuna a belépő, amiért egy leírást nyomnak a kezembe. A jegyárus a telefonját le sem tette a művelet alatt. Tisztára, mint otthon. 

         Gyorsan körbejárom a várat, hiszen nincs sok időm. A kilátás valami fergeteges. Készítek néhány képet, kérek egy kis segítséget, s már indulok is vissza.

 Természetesen sokkal hamarabb leértem, mint azt vártam. 

         Maradt egy kis időm elücsörögni egy kávé mellett. Gyors fizetés, jelzem, ide se ülök be többet. A felszolgáló minden volt csak kedves nem. Látom a csoportunkat elsétálni előttem, sietek egy kicsit. Hamarabb érem el a hajónkat. Be a hangszer mögé, és már szól is a jazz. 

Délután.

          

         Hasonlóan jól telt, mint a reggelem. Miután kizongoráztam magamból az összes jazz standardot, s a vendégek ebédelni mentek. Szavakba öntöttem a délelőttömet a hajó tatján. Főztem magamnak mind ezek előtt egy jó kávét, amíg írásba fajul a dolog ne legyek egyedül. Csüccs, a fotelbe s bambulása a tengernek. Igaz még csak három hete vagyok ebben az életkörülményben, a természettel nem csodálok betelni. Lassan de biztosan bepötyögöm a tabletbe mondanivalómat, mikor arra leszek figyelmes, hogy az egy szem itt ragadt vendég, aki nem ment ebédelni nagy kattintgatásba kezd. Megnézem magamnak én is mit fotóz. Kiderült lassan megérkezünk a következő megállónkba, amiről nem sokat fogok tudni mesélni.

          Csöpp kisváros, viszont szép a strandja.

A strandra menet

A vízből... Labda nélkül, egyedül nem az igazi, de hát ez van.

 A fókákat valahol elhagyom. Itt tudok úgy napozni, fürdeni, hogy a vendégek ne lássanak. Bár ha múlt héten tudom ezt a szabályt, akkor az egyik néni kitörte volna a lábát. Szerencsére nem így esett, de az öreg hölgy piszok nagyot esett.

Szóval le a strandra. 

Majd egy óra lazulás után, kellően elfáradva indulás vissza a ladiknak éppen nem nevezhető hajónkra. Mert ugye indulás előtt egy órával oda kell érnem. 

       Majd egy óra lazulás után, kellően elfáradva indulás vissza a ladiknak éppen nem nevezhető hajónkra. Mert ugye indulás előtt egy órával oda kell érnem.

Visszafele menet. Itt a hal, hol a hal?

Gyors tusolás, átöltözés. Kezdés, vacsoráig játszás. 

Séta a Winnetou földjén

Még a múlt héten történt amikor Sibeniben jártunk, hogy Brigitta elcsábított egy kis kirándulásra. Mi is a csoport tagjaivá váltunk, egy rövid túra erejéig. A buszunk délután kettőkor indult, a közelben található Krka nemzeti parkhoz. Amiről kiderült itt forgatták a Winnetou filmeket. 

Csodálatos kanyon tárult a szemem elé, amikor odaérkeztünk. Szűk szerpentinen vezetett lefelé az út, a park belsejében található vízeséshez, amit akkor volt érdekes, amikor szembe is jött egy busz. Természetesen ezek a sofőrök tudják a dolgukat, s csak nekem tűnt annyira szöknek, némi tolatás után megoldódott a probléma s mehettünk tovább a park közepén található parkolóhoz.

Ahonnan természetesen gyalog folytattuk utunkat tovább. Kristálytiszta vízben megszámlálhatatlan mennyiségű halacska úszkált. Ancsi jutott eszembe, hogy mekkora horgászatot csaphatnánk itt. Talán nagyobb halakat is foghatnánk, mint, a Makádi tóban.

A csoportvezetőnk nem aprózta el a dolgot, többen szívrohamban elhunytak. Velem az élen. A több méteres szinteltolásos sétát, amit az a pár fiatal a sor végén kullogva, lihegve alig élt túl, vidáman szinte szaladva teljesítette. Ami annyira nem zavart, csak alig volt fiatal. Így a sok idős ember, hasonló véleményen volt vele. Szép – szép, de nem lehetne lassabban? A vízesés fantasztikus, gyönyörű látvány. Remélem, azért az a pár fotó vissza tudja adni valamelyest.