Izgalmasan
kezdődött a napom. Cseng a telefonom, s egy spanyol számot ír ki. Mondom, nocsak,
ki vagy? Felveszem.
- Holla… bla – bla – bla. Ajjaj. Ez így nem
lesz jó egy szót sem értek.
- Lassan beszélj velem mert nem
értem.
- Ok, Yadier vagyok… bla – bla… Gyere
át hozzánk… bla –bla –bla. Gondolkozom, hogy miért akarja, hogy kilenckor menjek
át hozzá, hiszen délutánra volt megbeszélve. No, mind egy. Ha már ennyire
stenkben van. Akkor essünk túl rajta. Megbeszéltük hétfőn, hogy megyek
számítógépet szerelni, mert van valami baja a gépének. Kettőnk között a közös
nyelv, a zene. Ennek ellenére meg tudjuk egymást érteni, igaz elég nehezen. Ő
nem beszél magyarul, én meg spanyolul, bár már pár szót megértek. Áttipegek,
egy térdnaciba, papucsba, fehér rövid ujjú pólóban hozzá. Bekopogok, a felesége
nyit ajtót. Nem tudom eldönteni, melyikünk lepődött meg jobban.
- Holla Yadier hol van? Mire
rövid válasz, dolgozni. Abban a percben, megint megcsörren a telefon, ismét a
gitáros kolléga.
- Hol vagy?
- Nálad.
- Szuper maradjak ott, pár perc
megyek érted. Érted? Elköszönök a feleségétől, s kimegyek a házból. Nem kellet
várnom egy percet sem. Elő is termett egy nő társaságában. Mint kiderült, vele
szokott dolgozni menni. Ő az énekesnője.
- Menjünk, siessünk, hol a hangszered?
- Ott ahol játszani szoktam, a La
Bodegában.
- Akkor irány Domingó.
Mingó még
aludt, s Yadier kiabálására ébredt. Elkérte a kulcsot, s már ismét a kocsiban
volt. Rohantunk a La bodega felé. Még mindig nem értettem, hova megyünk, és
miért kell a hangszerem. A nő vezeti a terepjárót. Egy két perc leforgása alatt a kocsma előtt álltunk,
s próbáltunk bejutni. Kollégám bajban van a kulcs használatával, s meg volt
róla győződve, hogy ha balra forgatja, akkor fogja kinyitni az ajtót. Persze nem
így történt. Hosszas percek mentek el a spanyol káromkodás, használatával, hallgatásával.
Mire nekem sikerült elsőre kinyitnom a zárat. Hangszer megfog, vissza a
kocsihoz. Irány, a kikötő… Közben fel lettem világosítva, hogy zenélni megyünk.
Mert az énekesnő nincs jól. Nem tud, vagy akar dolgozni. Végig azon
gondolkoztam, hogy szerettem volna Yadierrel dolgozni egyszer, de reggel, arra
igazán nem számítottam.
Megérkezünk a hajóállomáshoz, s elindulunk egy katamarán felé.
Összerakjuk a cuccot. Sok összerakni való nem volt rajta...
Nincs állványom. Így marad az
a módszer, hogy az ölembe veszem a szintimet. Elkezdünk zenélni, egy - két bossa
amit mind ketten ismerünk.
Majd hirtelen elhallgatnak a hangszórók. Hát akkor
ennyi volt… Yadier mondta, hogy ne aggódjak. Mert már a múltkor is rossz volt a
rendszer. Mindenesetre nem esek nagyon kétségbe.
 |
| Ezeket a vendégeket áztatta el egy nagyobb hullám... |
 |
| Persze őket is... |
Élvezem a kilátást, a hajókázás minden pillanatát. Mind össze a gyomrom nem. Dél felé járt az idő, s kezdtem
már éhes is lenni. Elmaradt a reggeli kávé, keksszel. Még mindig nem játszunk.
Mikor szól a kapitány megjavította a technikát. Végre, végül is azért vagyok
itt, hogy zenéljek. Két jazz standard, egy itteni, s egy olasz sláger esett
áldozatul munkásságunknak. Majd ebéd. Megint szünet, ami számomra iszonyatosan
hosszúnak tűnt. Itt nem szoktak zenélni, amíg a turisták esznek. Az idő lassan
háromra jár, alig játszottunk.
Nekem ez eléggé furcsa volt. Végre
visszaindulunk a kikötőbe, s nekiülünk az utolsó blokknak. Kiderült, hogy
spanyolul tudok vokálozni. Most hallottam a Girl form Ipanema cimű dalt először
ezen a nyelven. Amin annyira nevettem, hogy a könnyeim is folytak. Persze senki
sem értette, hogy miért… Így, utólag végiggondolva én sem, La Chica De Ipanema.
Nem is vicces… A következő dallal én küzdöttem meg. Ain't No Sunshine persze a
gitáros kolléga nem ismerte, s miután elmagyaráztam. Mi-ben vagyunk, már nem
volt nagy gond. Erről eszembe jut, mikor először mondta, hogy dó-ban van a dal.
Mire én: Értem, hogy dó, de hol van? A lényeg, még ezután elénekeltem egy dalt.
Majd a Lambada volt a soros, persze Yadier előadásban. Meg a La Bamba.
Végezetül, a toplista első dala Ai Se Eu Te Pego. A sajátos portugál
előadásomban. Nem számított, hogy nem jó a kiejtésem. A németekkel, a franciákkal,
s az olasz turistákkal együtt énekeltük a dalt. Kikötöttünk… Kapitány nagyon
meg volt elégedve. Zongorista még nem volt a hajóján. Megköszönte, s indultunk,
tovább. Yadier meghívott ebédre hozzájuk, mivel egyébként is meg volt beszélve,
hogy megyek hozzájuk, a számítógép javítás miatt. Cubai ebédben volt részem.
Hagymás fekete bab rizzsel elkeverve, a köret. Hozzá oldalas sütve, jelzem
akkora adag, amit egyébként három napig eszek. Megnézem a pc-t, feltelepítgetek
ezt - azt amit kért, s hazamegyek aludni egy kicsit elfáradtam.
Este persze La
Bodega. Lassan telik az idő, de még a délelőtt hatása alatt állok. Mikor megjön
Carlos, meg Juan. Elmesélem nekik az addigi napomat, s mind a ketten
gratuláltak, mert már tudtak az egészről. Arról is, hogy nagy sikerünk volt.
Carlos egy gitáros, basszusgitáros. A városban a zene suliban tanít. Juan, a
testvére a főnöknek. Nem utolsó sorban a helyi erőforrások nemes csapatát
erősíti, ének illetve gitártudásával. Frissen megtanult Lagrimas Negras című
dalt eljátszom nekik, mire előkerül az a népi hangszer, amin csak helyi lakos
tud játszani. Gitár formájú tambura méretű öthúros pengetős. Extra a
hangolásában van. A középső húrja a legmélyebb… S máris ketten játsszuk a dalt
Carlossal. Juan beszállt énekkel, s rögtön kompletté vált a produkció. A dal
után beszélgettünk egy kicsit, hajnal kettőig. Fáradtan egy izgalmas nap után
hazaballagtam.
