Messina

No most tényleg igaz, amit az otthoniak mondanak a következő kérdésre válaszul: 

-          Hol van a fiad?

-          Messibe...

Gyönyörű olasz kisváros tárul a szemem elé, a napozóteraszról nézelődve. A következő úticélunk Messi (Messina). Nem kezdem leírni, hogyan kezdődött a reggelem, mert szinte ugyanúgy, mint minden eddigi napom, azt az egy dolgot leszámítva, hogy két zsömlét reggeliztem s nem egyet, ahogy szoktam. Mert elméretezte a szakács a tojásrántottámat, így kevés volt az eredeti mennyiségű zsömle. Kilenc óra körül láttam meg a városkát, s mint ahányszor eddig az első benyomás alapján, döntöttem, tetszeni fog közelebbről is. Kivételesen nem is tévedtem. Reggeli után viszonylag hamar kikötöttünk, ma olyan vezette a hajót, aki nem tudott parkolni, úgy odacsapta a hajót a kikötőhöz, még szerencse volt, hogy ültem, különben biztos elesek. Ilyenre nem is emlékszem, hogy történt-e máskor. Mindig annyira óvatosak a kikötőbe való beálláskor, hogy csak na. Ma nem sikerült. Amíg a kikötési procedúra zajlott, addig összeszereltem a hangszert, mert utazásnál mindig szétbontom a cuccomat.  Nagyon nem kell elpakolnom, csak annyira hogy ha borulna, akkor ne essen nagyot. Lerakok a padlóra mindent. A keverőpultot nem, mert jól érzi magát a kottatartón, amit kineveztem keverőpult-állványnak.

Irány a part. Messina az a város, ahol a csizma a legközelebb van a Szicíliához. Egy kicsit a hegyoldalba épült, s természetesen a tengerparton. Igazi mediterrán város, kellemes éghajlattal. A főút rögtön a kikötő mellett, s átvágva egy arra alkalmas zebrán, az első párhuzamos utcát csodálom. Szerencsére nem kell sokat battyogni a központ felé. Hatalmas tér, még hatalmasabb templom. Tízórai mise. Vagy gondolom, hogy az, nincs tömeg, az ódon falak között elveszik az a tucatnyi ember. Életemben először hallgattam misét olaszul. A Miatyánkot én is velük mondtam, igaz, a saját anyanyelvemen, s nekem is nyújtottak békejobbot, ahogy én is megtettem a mellettem állókkal. Elmondhatatlan élmény. Itt a messziben... Mise után lopva fotóztam párat, koldus az utcán megszólított, hogy szánjam meg egy kis apróval. Röviden, tömören elutasítottam a kérését. Adok én ha van, most nincs. Mert fényképezni  mentem ki, s nem azért, hogy költekezzek, s ilyenkor nincs nálam egy forint sem. Jókedvem sem hagyott alább, bár a éjszaka eléggé hullámos utunk volt. Emiatt egy kicsit fáradtabban ébredtem. Emlékeimben ilyen Olaszország, s nem olyan, mint Napoli vagy Palermo. Igaz eltelt több mint egy évtized legutóbbi ittjártam óta.

  

Még egy laza séta, semmi megterhelő hegyre mászás, nem szabad nagyon elfáradni. Aztán irány vissza a hajóra. Délután próba, nem lesz időm kijönni. Meg igazán el is felejtettem, mennyire megterhelő ez a hajókázás, hiszen állandóan mozog a talaj az ember lába alatt, s ez felettébb megviseli néha az embert. Még egy apró megállapítás Olaszországról. Drága. Vagy ahogy ezt mondani szoktuk: drágassszág van... Várom már nagyon Horvátországot. Az ismerős helyeket, hiszen valahol szeretem az állandóságot

Az nap többi része hamar eltelt, minden jól sikerült. S a szokásos megérdemelt, rumos cola záróakkordként, hogy szebbet álmodhassak.

Palermó

 Nápolyban nem sokat tudtam császkamászkálni idő hiányában, így a fotóim is a hajóról készültek. Viszont Palermóban bepótoltam a dolgot. Reggel érkeztünk meg, nyolc óra magasságban. Akkor szoktam ébredni. Hol egy kicsivel előbb, hol egy kicsivel utána. Attól függően, hogy a szundi módot választom-e, vagy rögtön felkelek. Most nem volt szundi, Szicília szigete bámult rám az ablakomból. Mivel a mosógép szinten lakom. (Mint már tudjátok - akik nem tudják, azoknak akad olvasnivaló visszább is.) Szóval mivel a mosógép szinten lakom, így nem sikerült a szobaablakomból lefotózni a szigetet. Ezt viszonylag hamar beláttam, inkább reggelizni mentem, mielőtt lemaradnék.

Nem is tudom, mi lelt, de gyümölcsöt szedtem magamnak, egy tálkányit. Szépen összekockázva, hogy az öregek a műfogsorral is meg tudják rágni. Volt abban mindenféle, olyan is akadt, amit nem ismertem fel. Viszont finom volt. Szedtem még egy tálkával, fel a kedvenc teraszomra, megállapítottam, azért még hideg van egy rövidujjú ingben rohangálni a szélben. Vissza a bárba, kávéfőzés, majd a kezemben a csészével vissza a teraszra, leül, bambul. S életfilozofiailagmegfejtéseavilágmindenségneksmindennek természetesen. Persze eredménytelenül. Mert mint tudjuk eme kérdésre a választ, negyvenkettő. Szép tavaszias idő, s annál csúnyább kikötő a látkép. Van itt kisebb halászhajó, ami épp most indul az útjának, késve. Ilyenkor ki jár halászni... Nagy teherszállító, tanker, rendőrségi, katonai, és ki tudja hányféle.

Kétszer is el tudtam menni sétálni, először csak egy kisebb kirándulást tettem, mert nem volt sok időm. Palermo igazi nagyváros, rengeteg ember rohangál az utcán. Természetesen egyik sem csöndben, még a telefonálók is úgy kiabálnak, hogy már szinte zavart. Minden olasz nagyothallóként viselkedik magyar szemmel. Lehet, hogy a nagyothalló készülékeket is ők találták fel? Itt hozzátartozik a mindennapi léthez, a vérmérséklethez a dolog. Furcsa taxiba akartak beszállítani mindenáron, mert lerí rólam, hogy turista vagyok, nem is értem miért. Aki akkora kamerával mászkál, csak az lehet. Igazán zajos egy város. Internetkávézó. Remek. Bár inkább csak kávézónak hívnám, a net az annyira lassú, hogy inkább nem is mondom. Mindenesetre sikerül megnéznem a mailjeimet, sokadik próbálkozásra. Bár én vagyok a hülye, mert kell nekem az első netes helyre beülni a kikötőhöz képest. Mindenki ezt teszi. Ugye, ez teljesen normális. Ez így nem mehet tovább, összecsomagol tovább áll. Egy sokkal kisebb vendéglátóipari egység várt rám szeretettel. Itt már külföldiül nem is beszéltek. Jött a kézzel – lábbal mutogatás, meg a megfakult olasz tudásom. A kézzel - lábbal bevált. Hosszas huzavona után, némi felárral megosztották velem a titkukat. Amit én most mindenkinek továbbadok. A kód: egy - nulla - kettő - nulla - három. És láss csodát - van net, meg egy lemerülő laptop. Na mindegy, itt már beszélgetésbe fajult a dolog, meg írásba is. Blog-feltöltés,  a szokásos kis teendők, amikor ilyen helyen van az ember. A kávé, hát ennél még én is jobbat főzök. Még hogy olaszban jó a kávé! Randomszerűen eddig négy kávézóban voltam. És mindössze egy helyen volt igazán jó, a többiben pocsék. És nem túlzás: volt olyan is, amit otthagytam, s arról nem is beszélve, hogy méregdrága. Két-három-négy eurót kérnek el egy kapucsínóért. Inkább feszegetné le az emberünk a kapu címert. Még azzal is jobban jártam volna.  Van net és most ez a fontos. Még kb. fél óra a gép előtt, a mai adag letudva. Irány vissza a hajóra.

Ebéd előtti prüntyi - prüntyi. Nem okozok károkat a vendégeknek. Bár tapsolnak, amikor abbahagyom. Vagy azért, mert végre, vagy mert tetszett. Néha magam sem tudom. Szíve-joga eldönteni mindenkinek, hogy melyiket választja. A lényeg, hogy figyelnek. A többi nem számít. Nem kellett túlzásba vinnem a dolgot. Mert itt most nem késtek a vendégek, így sikerült teljesítenem az ebéd előtti mindössze harminc percet. Teljes elégedettséggel töltött el az a tudat, hogy volt, aki figyelte amit játszom. Természetesen megint kihagytam a saját ebédemet. Több okból kifolyólag, de leginkább a hülyeségemnek tudható be a dolog, a többit meg nem részletezem. A vendégek ebédelnek, én meg sétálni indulok.

Második kanyar kicsit nagyobbra sikerült, mint az első. Lényegesen több idővel áldott meg a sors délután. Igy ismét átmegyek turistába. Zene a füleimbe, apró a zsebbe, fényképező a nyakba, s indulhatok is. Kirándulásom a tengerrel párhuzamos utcában kezdődött. Sétálás közben azon gondolkodtam, hogy mért van egy kicsit Budapestes hangulatom. Nem jöttem rá. Még a hajón kinéztem a térképen néhány célt, amit meg szeretnék tekinteni: egy-két színházat, pár templomot is. Hát nem mindent sikerült elérnem. Viszont találtam egy hangszerboltot. Ahol köszönés helyett a „nem beszélek angolul”-t kaptam meg. Mire én olaszul: mért nem? Hadd egye a fene! Láttam, hogy nincs bent zongora, csak fúvósok, így ott is hagytam. Udvariasan elköszöntem tőle természetesen olaszul, hogy viszon’ látásra! Oszt otthagytam magára, meg a gondolataira, a felettébb szimpatikus embert. Mondjuk, biztosan megijednék tőle egy kevésbé kivilágított utcában. Tovább sétálgatás, és az egyik kitűzött cél a szemem elé kerül. Majdnem elütnek a zebrán, de én voltam a gyorsabb, bár még neki állt feljebb. Miután elküldött melegebb éghajlatra, én is megtettem. S aki ismer, az tudja, hogy van itt hangerő. Ha akarom. Megijedt. Jobb a békesség - alapon visszaült a kocsiba. A vándorcirkusz óta tudok káromkodni olaszul, most milyen jól jött... A sokadik párhuzamos utcában indulok visszafelé, s nem is nézem igazán hogy merre járok, amikor egy kereszteződésben elnézve a tenger felé megpillantom a hajót, ahol dolgozom. De még megyek tovább egy kicsit. És képzeljétek el, bekerültem a nyolcadik kerületbe. Illetve nem tudom most milyen, de ilyen volt, még pár éve.

Hosszas keringőzés után végre megint megtalálom a kikötőt, s elindulok vissza a hajóra. Még pár kattintgatás a mellettünk parkoló kis bárkáról... Huszonhat mentőhajót számoltam meg rajta, ami annyit tesz: minimum három ezer utasa van, s ennek arányában legalább ezer főnyi a legénysége. Gyors tusolás, átöltözés, kis vacsi. Utána zene a vendég vacsiig. Most egy kis nyugi. Van egy szabad órám, amíg esznek. Odahívnak a személyzeti társalgáshoz hallgatóságnak, mert ugye még mindig nem tudok franciául. Néha megkérdezik értem-e. Mire persze, hogyne, mindent... Amit angolul mondasz. A többit nem. Ezen nevetés. Vége a vacsinak, s irány a játék az animátorokkal karöltve. Könnyed kis szórakozás. Laza este, s végezetül a rumos cola... Zseniális nap, tökéletes befejezéssel.