Az Oszk-ba jártam tanulni, ott ismerkedtem meg a Németh Laci fiával, ifjabb Németh Lászlóval, s barátjával, Szabó Krisztiánnal. Mint kiderült van bennünk valami közös pont, a zeneszeretetünk. Feljártam Makádról Pestre, az Opus étterembe esténként zongorázni 2003 tavaszán. A tulajdonosék szerettek volna egy éjszakai klubbot létrehozni, mint amilyen Magyarországon, a 60’ - 70’ években volt. Sajnos nem elég az akarás, az étterem reklámozás nélkül nem ment olyan jól, mint mehetett volna. S a törzsközönségen kívül nem volt sok vendégünk. Kivéve amikor a Lacusék megjöttek. S ment az éneklés hajnalig. Az azért vannak a jó barátokon át, a Szállj fel magasrán át egy csomó dalt játszottunk, s énekeltünk. Blues improvizáltunk, természetesen szöveggel együtt… Közben fogyott a bor, a cigaretta. Előkerült a Krisztián basszusgitára. S egyik este hakni után a Laci is betévedt, s hozta a dobszerelését, s zenéltünk mulattunk…
Még abban az évben történt, hogy nem volt kivételesen szilveszterem. Így elfogadtam a meghívást Lacusékhoz. Minden úgy indult, mint egy átlagos szilveszter, illetve annyi különbséggel, hogy újkori emlékeimtől számítva ez volt az első amikor nem dolgoztam. Jót mulattuk ott is, mint mindig, szerencsére befogadott a társaság. S azzal szórakoztunk, hogy írtunk közösen egy dalt. A fő résztvevők természetesen mi hárman voltunk. Krisztián előkapta a gitárját, s valahogy hozzám került, én már akkor is tudtam, sose leszek gitáros, de ez ott senkit sem zavart. Mindenesetre jobbnak látták a többiek, hogy zongorázzak. Lacus meg énekelt. A közös dal:
A lakótelep, ahol lakom,
Van egy magányos kaputelefon,
Abba szólok, ha nincs kihez,
És már úgy érzem, hogy nem is lesz,
De eljön a holnap és én még várok rád,
Hátha egyszer telefonálsz,
De nem hívsz fel soha,
S nem tudom miért, csak azt tudom,
Hogy most már elég,
Magányos árnyak az udvaron,
Csak egy pár cipő a lábamon.
De eljön a holnap és én még várok rád,
Hátha egyszer telefonálsz,
De nem jön az álom,
Én nem hiszem,
Tudni fogom miért nem,
Csak azt értem belül itt mélyen,
Hogy hiányzol,
És nem vagy velem,
De eljön a holnap
És én még várok rád,
Hátha egyszer telefonálsz…
De nem lesz több holnap
És már nem is várok
Így többé ne is telefonálj...
Csak ezt tudom már…
Lacusék lejöttek hozzánk Makádra, egy szép nyári napon. Még sosem jártak ott előtte, s annak rendje módja szerint ott is ragadtak. Átlagos napnak készült, minden áron meg akartak verni egy számítógépes játékban, ami akkoriban nagy sláger volt. Több órányi küzdelem után kiderült számukra, hogy ez nem is annyira egyszerű feladat, így le is tettek róla.
Az után Lacus kibökte, hogy végül is azért jöttek, hogy segítsek nekik pár dalt felvenni. Mert szerelmes volt. Természetesen igent mondtam. Neki is álltunk elkészíteni néhány dalt.
Szóltam Dmc-nek, hogy hozzon egy keverőt, mert akkoriban nem volt jó minőségű motyóm, csak a számítógépem számított annak. Kisvártatva át is jött, összekötöttünk mindent, elkezdünk bohóckodni.
S pár év elteltével, egy unalmas délutánomon egy kicsit feldolgoztam.