Régi emlék Sanghai harmadik rész

Nyilván nem csak munkából áll az élet. Mondom én aki jelenleg is egy nyolc hónapos szerződést csinál szabadnap nélkül... Szóval nem csak munkából áll az élet, néha elmentünk közösen szórakozni. Voltunk együtt étteremben, ahol pekingi kacsát kértünk. Nem volt. Másik, igazi hagyományőrző étteremben életem egyik legcsípősebb halát ettem. Egy bödön tört erőspaprikában benne a főtt hal. Az erőspaprika pedig száraz. Volt vele gondom, de megettem. Ugyanitt kígyót is tálaltak, ami hasonlatos volt a csirkehúsihoz. Innen tudom pl, hogy a fiatal sárga színű kutya húsa a legfinomabb. Hát azt egyétek ti. Kaja: mindent kipróbáltam. Az utcai árusoktól kezdve az éttermeken át mindent, amit lehetett. Mindenki óvott ettől, mert hogy majd összeszedek valamit. Találtam lángost. Illetve a tésztája olyan mint a lángosnak - a formája kevésbé. Tejcsivel, ahogy kell - zseniális. Apró csirkefalatkákat hurkapálcára tűzdelve, paprikával megszórva... Meg hát az igazi kínai kaja, nem olyan mint otthoni. Ez igazi. Egy szép éjszaka elvittek minket karaokézni. Amit én kimondottan gyűlölök, itt viszont nagy hagyománya van. A bár nevére-helyére nem emlékszem, de nem is fontos. Nem tudom, volt-e már valaki rajtam kívül igazi karaokee-bárban? Van a nagyterem, ahol közös nyerítés zajlik. Ezen felül van sok kis terem, ahol a család - barátok jönnek össze. Na, mi is egy ilyen kisterembe kerültünk. Azt mondanom sem kell, hogy a fű, s nem az, amit jövőre együtt legelünk a réten, megcsapta a fejem, ahogy kinyitották a klub ajtaját. Na, erre a szagra jött még az elfogyasztott alkohol. Aminek a következménye az volt, hogy mindenki felettébb jól érezte magát. Mindenki énekelt valamit - volt itt csiga-biga, meg ami belefér. Semmi sem tart örökké, s a bulinak is akkor van vége, amikor kiszáll az ember a taxiból. Amit sikerült úgy megtisztelnem mint Döncinek a Wartburgunkat. (Aki nem ismeri a sztorit kérdezze Döncit)  Erről nem készült kép szerencsére. Tetézzem az éjszakát: eltévedtem a lépcsőházban. mindössze egy emeletet, benne volt a lábamban. Nem is értettem, miért nem akarnak beengedni? Szerencsére Tomi jött s megmentett... 

Karaokei parti:

Karácsonyi parti:

 Meg kellett állapítanom, borzasztóan fiatalok voltunk... 

Ha már az ember Kínában van, akkor érdemes elmenni egy helyi piacra. Már csak az érzés miatt is. Az alkudozás itt kötelező. Itt mindenféle piac van külön. Hal, bútor, egyéb élelmiszer, meg mindenféle vegyes cikk. Mennyire kicsi a világ, összefutottam a piacon magyarokkal, akik épp telelni voltak.

Annyi minden történt velem sajnos, már a javára sem emlékszem. Ha majd eszembe jut valami, akkor még közzéteszem.

A kilátás a hotelből, ahol dolgoztam

A tévétorony

Régi emlék Sanghai második rész

Mondhatnám, hogy Sanghaiban semmi érdekes nem történt azalatt az öt hónap alatt, amíg odavoltam, de ez nem lenne igaz. Már csak azért sem, mert öt hónap igencsak hosszú idő. Szóval valahol ott hagytam abba, hogy a szállásom nem volt túl messze a munkahelyemtől. A belvárosban laktam. Egy olyan városban ahol annyian élnek mint Magyarországon. Meg még egy kicsivel többen is. A város érdekessége számomra a kettősségében rejlett - mondjuk épp akkor bontották a kettősségét... Építették a modern, új, magas házakat. A séta a munkahelyemig nem volt több tíz pernél. A kezdeti megszeppenésem, hogy én, aki egy picike faluból indultam, hova jutottam, hamar elmúlt. Gyorsan hozzászoktam a nyüzsihez. Ennyi embert mint amennyi itt van az utcákon, mindig. Mert mindig, folyamatosan tömeg van. Nem úgy mint Budapesten, nem, itt tömeg van. 

Itt épp nincsenek sokan

Amikor kiérkeztünk, akkor az éttermünk még zárva volt. Akkor alakították át. Éjszakai mulatót alakítottak ki, ezért volt tánckar, meg élőzene. 

Már épp kezdtem beleszokni a napi rutinba. Mikor is közlik: ma nem nyitunk ki. Akkor napi átlag kilenc órát zongoráztam. Most mi lesz? Akkor nincs más módszer, petíciót kell benyújtani. A városban található összes magyar. Kivonult az operaház előtti térre, a rendőrség épületéhez közel. Már ha az a rendőrség volt s nem valami hivatal, ahol az engedélyeket állítják ki. Nézzétek el nekem ennyi idő után, hogy nem emlékszem pontosan. Ott voltunk a téren mind a tízen - páran. A városban nem volt sok magyar. Ellenben volt a sok rendőr, akik pillanatok alatt körülvettek bennünket. Balázs olyan ideges volt, ő volt a magyar főnök... S valami csoda folytán velem ment be az épületbe, mert mint mondottam körülálltak bennünket, s kellett valaki, akivel elbeszélgetnek. De miért pont én?Végül velem nem is beszélgettek. Az incidensünk következménye: pát nap múlva megint kinyitottuk a boltot. Amíg nem volt munka, addig kicsi csavargás volt. Na nem sok...

Meg kell állapítanom Sanghai szép. Tele van parkkal ahol az emberek Tai Chi-t űznek. Sokkal nyugodtabbak mint ahogy mi európaiak gondolnánk. 

Majd elfelejtettem, ősszel mentem ki, valamikor februárban mentem haza.

A másik, hogy sokkal kedvesebbek is, nem olyanok mint a Pesti piacon: vigyázz, kocsi... Történt az, hogy véletlenül meglöktem valakit az utcán. Tényleg véletlenül, akkora tömegben nem nehéz. Már épp mondtam hogy bocsánat, mire megelőzött. Hogy ő volt igencsak rossz helyen, ne haragudjak. Ilyen amikor az ember amúgy szóhoz sem jut. Nyilván, én is bocsánatot kértem. A másik, ami a városra jellemző, a taxi. És ezt úgy kell elképzelni, szinte csak taxi van az utcán. Illetve volt, hogy most mi van, nem tudom... 

Taxi. Szeretném leszögezni: az, ami otthon van, az csak silány utánzata az igazi taxizásnak. A sofőrök itt együtt élnek a kocsijukkal. Amíg az egyik a csomagtartóban alszik, addig a másik vezet. Tényleg, ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el. A másik, hogy nem beszélnek idegen nyelvet. Az történt: mutatom a soförnek a kis cetlit, hogy hova szeretnék eljutni. Mire az nyugtázza a dolgot. Elindulunk. Majd meglátom hogy iszonyatos dugó van, s ahova mennék a következős sarkon van. Megkérem legyen kedves megállni. Semmi, araszolunk tovább, kicsit hangosabban. Legyen kedves megállni! Ismét semmi. Mire akkorát üvöltök, hogy a hegyekben a farkasok elismerően bólogatnak. STOP! Na ez hatott. Emberünknek biztos meglepetést okoztam azzal, hogy ki akarok szállni a kocsiból.

Folyt köv.

Régi emlék Sanghai első rész

Nyár volt, ezer ágra sütött a napocska. Kellemesnek sem mondható hőség uralkodott a szobámon, az a fajta amikor a hobbit bedobja a gyűrűt. Mivel jobb dolgom nem akadt, a hangszer előtt fejtegettem meg az élet nagy dolgait, több-kevesebb sikerrel. Mikor is megcsörren a telefon. Az a fajta, amit nem vársz. Teljesen kizökkentetett a gondolataimból. Ha már így, akkor felveszem mondom, lesz, ami lesz.

- Szasz Béci. 

- Mizu? 

- Lenne egy kimondottan jó lehetőségem itt a közelben. Mondja Zsolti azzal a természetességgel, mintha épp a szomszéd szobába akarna haknira küldeni. 

- Na pazar. Miről lenne szó? 

- Fizetik a szállást, a repülőjegyet, háromszori étkezés. 

- Ez egyre jobban hangszik, mennyi a zsé? Mert mint tudjuk ez határozza meg a tudatot.

- Nem sok, de legalább utazol. 

- Mondom igaz. jobb mint a falat bámulni. Azt azért áruld már el, hogy hol van az itt a közelben? Mert ezt még eddig nem igazán tudom. 

- Nem mondtam még?

- Nem.

- Hát Sanghai, de akkor mész ugye? 

- Elvállaltam, megyek. Elég jó vagyok én oda?

- Majd megoldjuk.

Hát így kezdődött minden, egy cseppet sem könnyű időszak következett. Heti kb. harminc dalt tanultam meg az elkövetkező időszakban. Majd jöttek az énekesnős próbák. Akkoriban nem volt még saját kocsim, s tömeg-közlekedve jutottam Pestre, hangszerestül-mindenestül, sokszor. Dóri, az énekesnéni helyes jány volt, s kellemes volt a hangja is. Jó volt nem egyedül dolgozni. Készülni. A napok teltek, egyre közeledett az indulás. Hát, ha menni kell - menni kell. Reptér. Ott ismerkedtem meg a csapat többi tagjával. Jött velünk Tomi, a szakács. Négy táncos: három lány, egy srác. Az énekesnek a tesója mint felszolgáló. Az első utunk Németországba vezetett propelleres géppel. Én akkor ültem másodszor repülőn. Megvan az a jelenet? Hogy a srác a repcsin szorítja a karfát, majd a mellette ülő megkérdezi? - Ideges? Első alkalom? - Nem, voltam már máskor is ideges... Nem vagyok az a repülés szerelmese. Mint később kiderül, ez egy cseppet sem számít, mert rengetegszer fogok még repülni. A szomszédom agyára mentem, könnyedén. Egy dalfoszlány jutott az eszembe, Én még sohasem utaztam az hullám(szellem)vasúton, nem láttam a nagy-sárkányt. Nem is tudom, a huszadik refrén környékén szóltak rám először, hogy ideje lenne már felülni arra a nyavalyára, különben nagy-sárkány nélkül fogok meghalni a következő percekben. Hát jó, de ha egy dal egyszer elindul, akkor elindul. Dudorásztam tovább...
A Frankfurti landolás zökkenőmentes volt, most kezdődött a türelemjáték. Aki ismer, tudja, hogy nem szeretek várakozni. Elfecsérelt időnek érzem. Ebből most ki is jutott vagy négy óra. Most már tudom, ez nem is sok. Na de akkor, az első igazán hosszi' utamon, ezzel nem voltam tisztában. A Sanghai-ig tartó út már csak ráadás, eseménytelen volt, hiába is töröm az agyam valami emléken...

A tíz órás repülőn ücsörgés után, a kocsiút már nem is volt hosszú a maga közel két órájával. Az első megálló a külváros. Ahol a táncosokat raktuk ki, meg az Dórit a tesójával. A második meg a város közepe. A hotel, ahol dolgoztunk, mindössze tíz perc séta az apartmantól. Ami másnap derült csak ki, hisz az éjszaka közepén a szállásra megy az ember, nem a munkahelyére. A szállásunk egy viszonylag új épület sokadik emelten volt. Na jó, a negyedik nem is olyan sok. Három kicsi szoba, konyha, fürdő. Valamint Melinda és Zsolti, mint a lakás tartozékai... Na jó, ez egy kicsit túlzás, de ők már kint voltak egy ideje. Megkaptam a közlekedőt, mint szobát... Hát, mindenesetre jobb mint a vándorcirkusz, még meleg víz is van. Néha...

A munkahely: Jing Jiang Tower
Nem - nem a tetején található étterem. Ami körbeforog... A földszinten a Knight's Castle étterem, na az az a hely. Ahol lehúztam öt hónapot.

Sajnos, akkoriban még nem volt igazán digitális technika, s a rendes fényképeim meg nincsenek bedigitalizálva. Egyszer majd az is meglesz. 

Folyt köv...