Gyerekzene

     Hányattatott sorsú gyereknek érezem magam. Így felnőtt fejjel. A szüleim folyton jöttek-mentek a kis országba, mint akik be lennének sózva, s így én is mentem velük mindig. Több általános iskolába jártam, mint egy normális ember összes iskolája az egyetemi képzéssel együtt. Következmény, nem voltak barátaim, csak a zene. Bár hazudnék, ha azt állítanám hogy nem voltak, mert mindig volt egy két jó barátom, akikkel sok hülyeséget csináltunk, mint a gyerekek általában.

     De minket a zenei rész jobban érdekel jelenleg. A Móricz Zsigmond Ének-Zenei általánosban kezdtem zenei tanulmányaimat. A felvételire most is emlékszem. Abban a teremben volt a meghallgatás, amiben később az énekóra. Amiből természetesen sokkal több volt, mint egy átlagos általánosban. S a hosszú várakozás után végre bejutva, lelkesen énekeltem egy dalt, s mivel Ápukóm szinten zenész volt, így zongorán is tanítgatott a maga módján. Felvettek, nem volt kérdéses.

     Már hét éves koromban zongorázni tanultam, igaz a kötelező dolgok sosem az igaziak, de hát ez van, ha gyakorolni kell, akkor gyakorolni kell, nincs apelláta. Azt sosem értettem, hogy miért mondja azt a Tanár úr, hogy a szerző ezt gondolta amikor ezt a darabot alkotta. Ott volt talán? Tettem fel a pimasz kérdésemet nyolc évesen, mikor az első nehezebb klasszikus darabomat tanultam. Már akkor is lázadónak számítottam?

Abból az időből nincs sok kép...

     A legjobb barátom nevét azért megemlítem, akire még a mai napig emlékszem, Kovács Gábor Pál. S már akkor is a kockás ing volt a viselet.

A szüleim rendezvényekre jártak zenélni, Ápukóm otthon sokat gyakorolt, s szólt az Osibisa.