Egyszer mindenki hazamegy.

        Vannak napok, amikor üvegből vagyok.  A Kistehén Tánczenekar remekbe szabott nótáját hallgatom: Egyszer mindenki hazamegy. Hát, nem mintha számolnám a hátralévő napok számát, de. Ha azt mondom, hogy túlvállaltam magam akkor panaszkodásnak tűnne, pedig ez egy egyszerű tény. Nem vagyok már húsz éves, ahogy nemrégen hallottam: - az anyjuk köcsögit, milyen jó ezeknek a húszéves jányoknak. És tényleg. Nadenempanaszkodom. Így, egyben.

             Mert hát végül is azért itt egész jó. Leszámítva a szabadnaptalanság, egyhangúságát. Ami némi vendég-cserélődéssel társul, jobb esetben hetente. Aztán akadnak a hosszabb utak is, amikor az én repertoárom is szinte végesnek bizonyul. Mondjuk nem, de majdnem. Aztán amikor épp nem alszom, vagy dolgozom, megpróbálok annyit felfedezni a világból, amennyit csak lehet. Gondolnátok, hogy ez nem is olyan egyszerű? Mert hiába egy tengerjáró, napi szintem más kikötő, az élettér képes nagyon hamar beszűkülni. Tudok olyan hajóslegényről, aki a hajóról sem ment ki, sőt: a fedélzetre sem jön fel. Amikor csak tehetem, kirángatom magam a kabinból, s irány a part. Képes lennék belesüllyedni én is ebbe. Szerencsétlenségemre, ma egy olyan nap van, amikor nem tudok kimenni. Itt nincs látnivaló séta-távra, ez legutóbb kiderült. Ilyenkor szoktam alvós napot tartani. Kínomban. Vagy olvasni, vagy filmet nézni - mondjuk, ez utóbbit csinálom a legkevesebbet. Szóval kiültem a személyzeti dohányzóba, ahol szerencsére nem fúj a szél ma. 

Canakkale, az unalmas kikötő.

Olyan nagyon, mint egyébként szokott. Gondoltam csinálok valamit, amit már rég: írok. Annyi minden történt velem, a javát megosztottam már többször is. Merre jártam, mit csináltam? Most a terveimet próbálom meg leírni.

           Még a télen találkoztam egy jánnyal, aki elrabolta a szívemet. Hát, ez van. Boldog vagyok. Mert ilyen csodában már régen volt részem. Reményem szerint nem kell többet keresnem az igazit. Megvan. Nevesítem: Evelin. Egy csodálatos teremtés, kétszer is képes volt miattam két napot utazni -miattam. Csak azért, hogy együtt legyünk fél napot összesen. S az a két félnap volt a legszebb az egész nyárból. Mindkétszer Athénban találkoztunk, hogy pontos legyek Pireuszon. csavarogtunk egy jót. Egy kis közös emlék…

           A tervem a következő: hazamegyek - otthon maradok. Persze ez terv. Mint tudjuk, a tervek mindig a megvalósítási fázis közepén szoktak elbukni. Egyelőre, optimistán állok a dologhoz, azt gondolom menni fog.

          Pest, a városi élet.

          A többi meg kialakul. Addig is a hátralévő napok beszámolói folyamatosan jönni fognak. Továbbra is fotózni fogok, amiket itt, vagy ott megosztok Veletek. A többi majd kialakul.

Kusadasi séta lehet utoljára

Hát, ez is elérkezett. Lassan vége a szezonomnak, ami most kicsit hosszabbra sikerült mint általában. Eddig sosem voltam nyolc hónapot a tengeren. Még van belőle vissza kicsit több mint egy hónap, de azt már féllábon is, ahogy mondani volt szokás. Kaptam jót is, rosszat is , ahogy az lenni szokott. Na de a lényeg, zene a fülbe és jöhet a séta. Felöltöztem, mintha tél lenne, majd egy kis idő a napon s konstatáltam: meleg van. Legalább van miből levetkőzni. 

 Nem csak az emberek a céltáblák. A képen jól látható: a szobor fejére szartak. Na, pont ezt teszik a politikusok is az emberekkel, csak mi mozgunk - nekik nehezebb dolguk van.

A lazulás, ja de jó dolga van valakinek.

Elbattyogtam a kedvenc vendéglátóipari egységembe, ami jelen esetben egy gyorskajálda. Egy igazi török csemegének éppen nem mondható, viszont felettébb laktató ebéddel lettem gazdagabb.

Mivel itt nem volt tea, a másik kedvenc helyemre mentem, ahol volt. Hm. A tea jó, csak aludni nem tudok miatta.

Egy kis séta még vissza a hajóhoz, kezdődhet a műszak. 

Fényképezés alapszabály:

1.  A nap mindig rossz irányba süt.
2.  Az emberek mindig bemozdulnak
3.  Sosincs annyi fény, amennyire éppen szükséged lenne
4.  Ha van, akkor is rossz irányból
5.  A legfontosabb: nem minden a technika.

S végezetül, de nem legutolsó sorban: a naplemente, ahogy a madarak szigetét átöleli a fény. Jelzem, innen kapta a város a nevét is.

Isztambul a Galata torony

Már évek óta szemezem vele. Szép, nagy torony s gondolom, remek a kilátás is. Rengeteg lépcső. Hm. Ez kell nekem, akkor irány. Azért is jutottam arra a megállapításra magammal , hogy itt az ideje megmászni, mert mindössze egy alkalommal jövök még ide vissza. Illetve idén biztosan. Vendégcsere, tehát időm mint a tenger, szerencsére ma nem kell rohanni, sehova. És hogy - hogy,  évek óta gondolkozom ezen a túrán. Mondjuk úgy: voltam már párszor Isztambulban. De csak egyszer - kétszer... A tett halála az okoskodás: ma nem volt mentségem. Így lett egy szép túrám. 

Reggeli a hajón, kilenc harminckor beesek az étterembe, közli az étteremfőnök: most már zárhat. De vicces vagy így kora hajnalban! Megeszem az egy tojásból készült rántottámat, ami hivatott az egész napi kalória mennyiségem felét kitenni, pl... Persze... Ez mondjuk, ha nem is az első étteremnél dől meg... azért viszonylag hamar, dél környékén... Tehát reggeli, s irány a Galata-torony. 

Egy nem túl megterhelő séta következett, egészen a dombig.

A cél pont középen található. Itt még kicsiben.

Majd elcsodálkoztam az emelkedő meredekségén. Ha nem is ekkor, de félmagasságban elgondolkoztam az élet nagy dolgain, meg a levegővétel gyorsaságán. Beszív - kifúj. Addig ismétel, amíg már úgy érzi az ember, hogy elég oxigén jutott be - nem kell ezt zihálással megerősíteni. Kicsi nézelődés, mert mondani sem kell, tele kisbolttal az utca. Irány tovább, felfele. 

Egyre közelebb jutok a célomhoz. A következő tábla a torony falán van.

Huszonöt török pénz volt a jegy, de hát legyen; úgyse minden nap jutok el ide. Meglepetten vettem észre: felfele nem kell lépcsőzni. Van lift!

 A lift díszítése, meg egy fotós műhely, majdnem a legtetején.

Azt hiszem, ezért érdemes volt egy jót sétálni, ilyen kilátásban nincs minden nap részem. A kilátó alatt rögtön ott egy étterem. Nem mertem megkérdezni az árakat, ez nem az a hely, ahol mindenképpen inni szeretnék egy kávét. 

Végül lefele lépcsőn mentem, nehogy szó érje a ház elejét. 

Ez pedig a jól megérdemelt tea.

S miután kiteáztam magam, elindultam vissza a hajóra, természetesen a géppel a kezemben. Beleszaladtam egy nagy hangszerboltba, ahol megállapítottam, nem szeretnének semmit eladni. Ha nem foglalkoznak a leendő vevővel, akkor biztosan nem akarnak eladni semmit. Nade mindegy, mert nem akartam venni semmit.