Itt az ideje, hogy felfedezzem a
belvárost. S mivel nem béreltem autót, így kénytelen leszek sétálni. A
buszmegállóig… Találtam közben két telefonfülkét persze az egyik sem működött…
Majd már hatalmas rutinnal, fel a 733-ra, addig vártam, amíg nem az jött.
Fel a
buszra, a kedvenc feliratom: Kérjük, az ajtón hagyják el a járművet. Ez
mekkora… Persze annyi eszem van, mint egy villának, s azért annak, mert vannak
ujjai, és tud zongorázni. Tovább sikerült menni a tömegközlekedési eszközzel.
No ez akkor nem vicces, amikor gyorsjárattal mész túl akár mert az súlyos
kilométerekbe kerülhet.
Még a szemüvegben is magas házak vannak...
Mint a képek is mutatják ,
egy kicsit üres egy kicsit csöndes, egy kicsit koszos. Ha már itt vagyok, akkor
nézelődjetek ti is egy kicsit. Egészen a 5. utcáig sétáltam be.
A legjobban a
korcsolyapálya tetszett.
A tűző napon. A huszonhat-huszonnyolc fokba. Nekik
tetszett, és az a lényeg. A Tab ismét jó szolgálatot tett, mert volt, amikor
annyira néztem a házakat, hogy nem tudtam, hogy vagyok. Amin viszont nagyon
meglepődtem, hogy egyszer csak csöng a Tab. No, mondom, nono, ennek a fele sem
tréfa, és képzeljétek talált wi-fi-t, s önállósította magát. Laci bátyjáék
hívtak német országból. Így gyorsan váltattam velük néhány mondatot, és
próbáltam elérni SKYPE-n egy két barátomat. Persze olyankor nincs senki
bejelentkezve, amikor kéne. No, mind egy.
 |
| A kép jobb sarkában található helyen ebédeltem. |
Ha most elmondom mit ebédeltem, hogy
el tudja menni WC-re biztosan ki fogtok röhögni. Már ide hallom. Benéztem
ezekbe a kis büfékbe, hogy hol van Toilette. Sehol, Ha Los Angelesbe megy az
ember sétálni, készüljön fel arra, hogy nagy húgyhólyagja legyen. Különben
bajba lehet. Hát nekem már minden bajom volt, úgy is éhes vagyok, gondoltam
naivan. Bemegyek az első étterembe, vagy pizzériába, vagy bárhova. Hát egyikben
sem volt illemhely. Ez egyre keményebb, itt nincs mese. Na találok egy
salátabárt, ahol van, de mondom magamba, nehogy már salátával szúrjam ki a
saját szemem. Így próbálkozom az étteremkereséssel tovább. Persze nincs olyan,
ahol minden együtt van. Kaja is WC is. Így vissza a salátabárba. Ember kérdezi
tőlem, jelzem tökéletes spanyol akcentussal. Milyen salátát kérek. Minden
mindegy alapon. Mondom zöldet. De még is milyet? Mit tudom én mi mit jelent,
rámutatok a táblán található hármas számú salátára, na, olyat. Emberünk nem
adta fel, csak nyaggatott tovább. És mit rakjak még bele. Mit tudom én, hát te
dolgozol itt… De még is, mit rakhatok bele. A kreativitásom határtalan, épp
szétdurranni készülő húgyhólyaggal. Mondom amit, a legközelebb van hozzád,
piros, egy kis sárga, látok van Oliva bogyó, ez volt az egyetlen, amit
felismertem. És akkor még egy kis zöldet, meg még egy kis pirosat. Mikor már a
finisben érezhettem magam, teszi fel a költői kérdést ember. Milyen szószt
parancsol rá, s elkezdené sorolni a harminc különböző öntetet. Nem hagytam s
kimondtam, hogy Cézár öntetet szeretnék. Ebbe a nagy tortúrába persze meg is
szomjazik az ember, s kérek még egy pohár gépi Colát a salátámhoz, light-ot ha
már egészségesen étkezek ugye. Fizet, rohan a wc-hez, persze Zárva. Kulcs a
kasszánál. Odatolakszom a kasszához, másodjára, s végre megkapom a kulcsot.
Ajtókulcs be elfordít, s nem történi semmi. Akkor a másik irányba fordít, Még
mindig semmi. Ismét szólok az embernek, hogy nem nyílik. Ja tudja, bele kell
rúgni mert be van ragadva. Hát ez feltette az i-re a pontot. Ha még egy
centivel van arrébb, akkó ott hugyozom össze magam. Persze ezután úgy ettem a
salátát, mint ha rántott csirke lett volna.
Ebéd meg volt, meg a tortúra is letudva. Így nyugodt szívvel mehettem tovább, várost nézni. Olyan magas házak vannak, hogy csak, na. Tiszta nyócker az egész…
Még az igazi Metrót is
megtaláltam. Ami felettébb jól hatott az amúgy már csüggedt lelkemre, hogy
mégse teljesen bolondok ezek az amerikaiak.
Persze visszasétálni a buszmegállóig
sem volt kis kihívás. Kreatívan mindent
meg tudok oldani. Térkép elő, megnéz, beállít, majd gyalogol. Azt már nem is
mondom, hogy ismét marha sokat sétáltam. Mert persze most a buszmegállót nem találtam.
És nem akartam visszamenni oda ahol leszálltam.
Végre megpillantom a Magyarok
Házát, eme kis séta után. Mielőtt lepihennék, még megvárom a népi tánccsoportot,
s dumcsizok egy kicsit, velük is. Közben megjön a gondnok néni, és a kislánya.
Velük még egy kicsit elbeszélgettem, s mentem a szobámban aludni.