Első nap...

                Első nap...

                Szerencsés megérkezésem után, egy hatalmas alvásba fulladt az éjszaka. Nem csak egyszerűen voltam fáradt, hanem úgy – úgy keményen. Az ágyam láttán elaludtam. Ez így is volt rendjén, hiszen hosszú, fárasztó utazás volt a hátam mögött.

                Svédasztalos reggeli a kapitány asztalánál. Bepakolás a szalonba, s egy kis bemutató, a vezetőségnek.

   Mivel még nem szálltak ki az utasok, közönségem is akadt, akik tapsoltak, néhányan táncoltak is egy kicsit. Gyurin látszott, hogy megkönnyebbül. Átballag a piano bárba, s itt is bemutatkozom. A reakciója a vendégeknek hasonló, csak itt nem táncolnak, de miért? Na, mind egy. Beszélgetünk még egy kicsit, a Manageremmel, mert most már tudom, hogy nekem az is van. Elmesélt egy történetet, hogy járt mát úgy kivitt egy zenekart, s még akkor vissza is hozta őket. Mert nem váltak be. Van ez így, szerencsére velem nem ez volt a helyzet, engem bátran itt mert hagyni. Közben kiderült, nem leszek egyedüli Magyar a hajón, mert a közel ötvenfős legénységből akad még egy, aki itt dolgozik. Brigitta, fain vidám csajszi…

             
          Megjött az áru, amivel feltöltik a hajót az egyhetes útra. Beállok én is segíteni, kézről kézre adogatjuk, a különböző dolgokat. Van itt üdítő, nyersanyag a napi háromszori ellátásunkhoz. Hordó sörök, borok. Minden, amit ilyenkor pótolni kell. Jelzem jól el is fáradtam a pakolásban. Egy kisebb kamionnyi áru megmozgatása után, úgy éreztem magam, mint akit összevertek. Amíg végzünk a bepakolással, addig Gyuri is elintézi a dolgát, s elköszön. Indul valahova tovább. Hát, ha egyedül nem is maradtam, de azért még is furcsa ez így. Még sosem dolgoztam ezelőtt hajón. Felettébb szokatlan, hogy mindig mozog a talaj a lábam alatt. Azt meg sem kell említenem, szinte mindig valamilyen idegen nyelven szólnak hozzám. Sajna többnyire franciául. Ami azért jó, mert csak mosolyogni tudok, még az igen - nem is nehezemre esik néha, lányos zavaromban. Azt a mondatot meg nem tudom megjegyezni: Nem beszélek franciául, sajnos. Pedig igyekszem.

               

            Lassan megérkeznek a vendégek, egy gyors tusolás, s már megyek is a bejárathoz, ahol csatlakozok a Filippin személyzethez. Egy rövid, de annál vidámabb dal elejéig. A vendégek beinvitálása a szalonba. Majd egy kis bemutatkozás, már másodszorra a nap folyamán, de most az új turnusnak. Az utasok java Francia, ismét. Hát, hogyan fogom őket szórakoztatni, még nem tudom. Szeretem a kihívásokat, ebben ez a szép. Kb. ötig elprüntyizek a szintimen, különböző sanzon gyanún számokat. Amit ismét lelkes tapssal hálálnak meg a vendégek. Majd vacsi, végre. Az, hogy éhes vagyok nem is kifejezés. Pedig valamikor még ebédelni is voltam. Sok minden zsúfolódott bele ebbe a napba, minden új, természetes, hogy elvesztem az időérzékemet.

                Már megint a hagszer mögött, s megint próbálja a vendégeket lekötni. Több - kevesebb sikerrel, főleg kevesebb sikerrel… Hm… Mindenesetre mondták ne essek kétségbe, mert amikor megjönnek, akkor az első este mindig hamar lefekszenek aludni, hiszen elfáradtak az utazásba. Hát jó.

                Az első, pár napom hasonlóan elszaladt, annyi különbséggel, nem kellet pakolni, hiszen az csak egyszer van hetente, viszont helyette gyakorlok. Ketron kisérőautómatikás elektromos zongora, van a hajón. A jobbik… Bár kezelési útmutatót nem adtak, hamar összebarátkoztam vele. Remélem hazavihetem magammal…