Kotor

Reggel.

Óracsörgés előtt sikerült felébrednem, már másodszor a héten. Amit kicsit furcsállok, hiszen eléggé fáradt vagyok ahhoz, hogy hat óránál többet aludjak egyszerre. Gyorsan véget vetek a reggeli teendőknek, s örömmel nyugtázom, hogy hamarosan megérkezünk Kotor városába. Ahol a múlt héten konditerembe mentem az étteremvezetőjével, most kirándulni. Már első alkalommal elhatároztam megmászom azt a várromot. Most időm is akadt ehhez a tevékenységhez. Már kilenc óra körül kint voltam a parton, s ebéd előtt kellett visszaérnem. Tehát volt majd három órám a csavargásra. Csodálatos napsütés, sehol egy felhő az égen. Elindulásnál magamhoz vettem egy térképet biztos, ami biztos, mert a modern technika akkor adja meg magát, amikor nem kéne. Inkább nem kockáztatom meg az eltévedést. Annyi időm nincs, bár lenne kivel megbeszélnem.

Ki a hajóból, megközelít az óvárost. Szűk kis utcák, terek jellemzik.

Bejárat az óvárosba.

 „Amit a város középkori városfala vesz körül. Egészen a Szent Iván erődítményig, amit a város felett 260 méterrel található.” Nekem is ez volt a célpontom mára. Feljutni a csúcsra. Ekkor még nem tudtam mire vállalkozom. Még megkérdezem egyszer, hogy merre kell menni, mikor közlik velem, bár nem kérdeztem, két órás túrára készüljek. 

Mondom magamnak, szép kis séta lesz ez. Kaptam egy mini térképet a bejáratnál a várromról, a várfalról, hogy merre milyen minőségű az útvonal ahol sétálni fogok felfelé – lefelé. Az életveszélyes szakaszokat elkerültem. Bár azért így is akadt eléggé erőltetet menet.

A mi hajónkon kívül még két turistahajó volt a kikötőben, egyik nagyobb, mint a másik. Az, amelyiken én dolgozom, eltörpült mellettük.

 Ahogy egyre feljebb érek, van időm elgondolkozni az élet nagy dolgain. Persze megint a hülyeségen. Ki és miért épített ide erődöt? Mennyi idő alatt? Vajon támadták e meg? Hányan vesztek oda az építkezésben. Arról nem is beszélve, amikor kész volt, akkor lakot-e valaki benne. Nyilván ezek a kérdések felfelé menet sokkal viccesebbek voltak, bennem, mint ide leírva.

Közben megismerkedtem néhány amcsi turistával, aki segítettek az önmegvalósításom elérésében s kölcsönösen készítettünk néhány fotót.

 Már bandukolok felfelé vagy háromnegyed órája, de még a csúcs közelében sem járok. Eszembe jutnak az intő szavak, két óra az út. Mit nekem az idő, csak itt ne hagyjanak. Úgy a háromnegyedénél járhattam az emelkedőnek éppen nem mondható, s könnyűnek sem nevezhető terepen, amikor lassan megpillantom az első pihenésre alkalmasabb helyet. 

 

Könnyített terep 

Megszavaztunk közösen én- és én egy kis ücsörgést a várfalon, láb lógatva, a semmibe. 

Nem Photoshop

 Már meg sem lepődtem, amikor megnéztem a képeket, utólag, csak ezt nem sikerült megörökíteni. Pedig kétszáz méter volt kb. alattam, s kint ültem egy peremen. Na, nem én őrültem megy egyedül, itt ez volt a szokás. Aki ide felért az, mind leült egy kicsit.

Tovább, az emelkedőn, az utolsó pár métert már alig vártam.

 Ami onnan a szemem elé tárult az leírhatatlan. Inkább megmutatom.

És végezetül elértem a kitűzött célt, s eljutottam a zászlóig.

Visszafelé a kényelmes tempó ellenére is egészen gyorsan leértem.

Félúton visszafelé.

Tényleg igaza lett a hölgynek, két óra. Nincs, mint tenni. A városban már nem jártam nagyon körül, mert azért nem akartam elkésni. Még ebéd előtt visszaértem. Pár szám után a vendégek mentek ebédelni.

Amíg ők ebédeltek, addig felköltöztem a napozóteraszra, hogy délután ott folytassam a hangszerem nyúzását. Gála vacsora, előtte elköszönés a vendégektől, koccintás, s mindenki boldog. Utána még egy kis tánci – tánci. Amiben a maradék vendéget is kifárasztom. Meg persze magamat is. Alig várom, hogy vége legyen a napnak. Hiszen, jól elfáradtam ismét.