Nem véletlen ez a címe ennek a bejegyzésnek, hiszen ezen a csodálatos napon kinézve a hajókabinból, ismerős hegyeket láttam. Kotor felé tartottunk. A tavalyi szezonban ez volt az egyik kedvenc városom. Igaz itt voltak mindig a legtöbben. A ricsaj, ami az utcán a sok embernek köszönhetően egész nagy. Most mégis kellemes emlékekkel töltött meg. Rövid séta a kikötőtől a kedvenc kávézómig, ami természetesen nyitva. Telcsi elő, ami már tudja, hogy hol jár s örömmel konstatáltam, hogy automatikusan feljelentkezett a netre. Remek. Már csak egy jó kávé, s minden tökéletes. A múltkor írt blog megosztása, beszélgetés az otthoniakkal, mindig üdítőnek hat a napjaimra. Most is jól esett, mindezt a kávém mellé. Aminek a minőségében ha keresnék, sem találhatnék hibát. A két napos Tab-túrának a nyomát sem érzem, szegényt sikerült annyira visszabutítanom, hogy már fáj. Legalább most működik. Eldöntöttem, hogy ha legközelebb jövünk, ami várhatóan ezen a héten lesz, megint megmászom a várat. Ezt nem érdemes kihagyni, de annyi rutint hozzáadok a múltkori sétához, hogy viszek magammal innivalót. Mert azt nem tettem meg legutóbb, s eléggé rosszul érinti az embert, amikor felettébb szomjas.
Nyárelő, s itt minden zöld. Ha egy festő ezt lefestené, nyugodt szível nevezhetnénk giccsesnek Igazi romantikus hangulat uralkodott el rajtam. Ezen az sem változtat, vissza kell menni a hajóra.
Az ebéd előtti önmagam megvalósítása nagyobb sikerrel járt, mint vártam. Táncoltak. Nédd' má'. És én meg játszom a furibbnál furibb számokat. Persze rosszul, mert azt gondoltam, minek ide kotta. Így Hisztis a szobámban piheni ki a blogolás fáradalmait. Az ember feje meg nem káptalan, főleg az enyém. Erről kérdezzétek meg nyugodtan Zsuzsit. Igy a dalok nem a legmagasabb színvonalon szóltak. Ráadásul ma még elkapott a kísérletezhetnék is. Az első tiszt nagy örömére. Smooth Jazz-os verzió a Cry Me The River-ből. Erre is táncoltak. Hm... Az a közel egy óra, amit gyakorlásnak is betudhatok, hamar elszaladt.
Megbeszéltük főnökasszonnyal, ha már itt vagyunk, ugyan, játsszam a napozóteraszon, háromtól. Mire én: nem nem, négytől. Kisebb huzavona után megegyezünk, egy olyan időpontban ami engem is kielégít. Három óra húsz. Da, da, da, da, da... Ráadásul a végét is megdumcsiztuk. Mindössze egy órás kis produkció. Tökéletes.
A felcuccolás a napozóteraszra sosem volt a kedvenc sportom. S mivel nem szeretek cipekedni, a kihangosításom is minimalizált, szól egész szépen és még kicsit is. (Nemsokára a minimotyóm még kisebbre cserélem.) Itt a hajón van egy kisebb rendszer, mint az enyém. Ami két hangfalból s a hozzá tartozó keverőből áll. Valami Yamaha cucc. DE megfejtettem ezt is. Minek vigyek fel két hangfalat, ha nem a hangerő a lényeg, s nem a sztereó hatás. Saját egy hangfalam könnyebb mint a Yamaha cucc. Hát hangfal le az állványról, meg némi zsinór s irány a teraszra. Majd a második körben, a hangszer és az állvány. Hm. Nem sokkal egyszerűbb így?
Perceken belül már üzemképes volt a minibb motyó. Boldogan játszottam francia jellegű keringőket a vendégeknek. Egy óra, a kellemesnek nem nevezhető hideg szél felborzolta a kedélyeimet, meg a hajam. Visszapakolás alkalmával megkérdezik: Jól vagy? Minden rendben? Mire én: persze, mi bajom lehetne? Dehát olyan furcsán áll a hajad. Mondtam neki: ha te lettél volna a szélben, akkor a tied még furcsábban állna. Mivel kellőképpen át voltam fagyva, így elrohantam egy forró fürdőt venni. Ami kívül - belül felmelegített.
Vacsiidő. Hal, meg sárgarépa saláta, amit felismertem, a többit nem. Volt olyan, ami fehérrépa salátának tűnt ránézésre. Legalább is az állaga olyan volt, az íze nem. Meg a fillipinek furcsa levesszerű valamit tálaltak maguknak, amiből én is szoktam enni, na ez most nem az volt. Már a színe sem tetszett. Fekete rizottót kaptam még kóstolónak Otthagytam, de nem győztem dicsérni, mennyire finom. Mivel nem az én tányéromba szedték, hanem egy másikba, így nem volt feltűnő, amikor ott felejtődött az asztalon... Gyors átöltözés.
Bye-bye nap. Mert, az utolsó napnak külön neve van. Ilyenkor felvesszük az egyen - rövidujjúnkat. Amin mindenkinek a saját neve szerepel. Ez a vendégbúcsúztató, felvonul az egész személyzet. Zenélgetek - tapsolnak, tánciznak egy kicsit. Majd jön a főnöknő, s megköszöni a vendégeknek hogy eljöttek, s invitálja őket vissza. Pohárköszöntő. Ilyenkor én is körbemegyek egy pohár pezsivel, s ha nem is mindenkivel, de az aktuális kedvenc vendégeimmel koccintok. Vissza a pult mögé, s jön a tánc. Anais mondja: csak ez a gombot nyomjam meg, amikor beálltak a tánchoz. Jó. Beálltak. Megnyomtam. Hangerő fel. Blamázs. Nagy. Mellettem a kapitány, levágta rögtön, nem az én hibám bár a jány próbált hárítani. Sikertelenül. Ezen a héten már másodszorra. Mire megállapítottam, hogy ha engem akarsz lejáratni, korábban kelj fel. Bár rajta ez sem segít, hiszen mindig korábban kel mint én. Hosszú percek alatt lett meg a megfelelő cd. Blamázs. A főnökasszony az idegességében csak nevet. Bár látszik rajta, hogy nem boldog. Na végre. Megvan a cd. Letáncizzák azt az egy dalocskát, - hogyan? - azt inkább hagyjuk. Mindenkinek a személyes fantáziájára bízom a dolgot. Vége a dalnak, én visszaülök zongorázni egy kicsit, vendégvacsi előtt. Snitt...
Vacsora után minden a szokásosan zajlott, azt kivéve, hogy öt embernek játszottam. Na nem is sokat. Kb harminc percet. Végre, végetér ez a tíz napos turnus. Már a hét napos is rendesen leszívja a buksimat. Méghogy könnyű a zenésznek. Végülis az. Ha az ember szereti, amit csinál, s mielőtt elvállal egy ilyen munkát, az a legkevesebb, hogy felkészül. Nálam se az előbbivel, se az utóbbival nincs gond. Így egy könnyed kis este után elbattyogtam kedvenc teraszomra, megcsodáltam Dubrovnik éjszakai fényeit. Majd aludni tértem.
