Dubrovnik Már megint itt. Rengeteg gondolat kavarok a fejemben, s arra az elhatározásra jutottam, le kéne írnom. Mivel annyi külső behatás ért, hogy egy kis zajmentes zugra vágyva, a kabinomban kezdtem neki. Csakhogy a túlzásba vitt ingerhiány inkább alvásra ösztönzött mint írásra. Hamar eldőlt a dolog, aludnom kell.
Az idő csodálatos volt egész nap. Már túl vagyok egy sétán is. Most nem ott kötött ki a hajó, ahol tavaly Hanem a kikötő túlvégén, s csak a kikötőből kijutni, már egy hatalmas sétálást jelent. Legalább harminc perc, s a kedvenc kocsmám megközelítése még ugyanennyi. Képzelhetitek, hogy megküzdöttem ezért a meleg löttyért, amit az internet használhatósága javít fel iható állapotra. A kocsma koszos, így jobb kint a teraszon. Viszont nem zsúfolt. Már amúgy is hozzászoktam az életem során az ilyen helyekhez, így nem jelent gondot betérnem először erre a helyre. Leülök a félárnyékba, s megállapítom: megállt az idő.
Amíg idejutottam, ősöreg épületek mellett vezetett az utam. Éreztem a házak energiáját, vagy inkább a dohos szagukat. Ami keveredett a tenger illatával. Jelen esetünkben rothadó halszag, némi sós fel-harmóniával vegyítve. Végül is milyen legyen, sajtszagú? Vagy olyan mint Hollandia, tehéntrágya szagú? Az se jobb... Viszont ezer ágra süt a nap, igaz, még igazi melegét nem érezni annyira. Már a hosszasabb napon tartózkodás nem ajánlott a fehér bőrűeknek és a napallergiásoknak egyaránt. Boldogan konstatálom, hogy a zene, ami szól, passzol a hangulatomhoz. Vidáman fütyürészve sétálok az utcán, meg - megcsodálva egy-két elhagyott régi épületromot. Végre a parkhoz közelítek. Ami a kikötő városhoz közelebbi kijáratánál van. Mivel a másikon jöttem ki, most jutottam ismerős terepre. A park nem túl nagy, mindössze az út s némi gyalogjárda válaszatja el a tengertől, ahol csodálatos hajók ringatóznak. Kisebb halászbárkák, s nagyobb luxusjachtok egyaránt. Nincs itt a kedvencem. Egy régi kalózhajó. Park végén kiosk, ahol bevásárolok egy simkártyát a telefonomba. Hátha sikerül a net-kérdést egyedül megoldanom, mint Görögországban. Nem, nem sikerült, ez itt még nem az az ország. Negyven kunám bánta az önfejűségemet. Egy barátom most azt mondaná: kockázat nélkül nincs ráfizetés... És tényleg. Legalább simkártyám már van. Tör belőlem elő az optimizmusom. Megpillantom a kedvenc kricsmimet. Ami pont ugyanúgy fest mint egy évnek ezelőtt. Kicsi is, koszos is. Csinos pultos lány - aki tavaly még nem volt itt, s alig beszél angolul. Nem baj én is... Nála többet... Sokkal... Emlékeimben lévő meleg lötty, sokkal finomabb volt mint reméltem - lehet, hogy kávégépet cseréltek? Egy kis téren van ez a krimó, s vele szemben a piac. A halszag itt sokkal erősebben érezhető, amikor a piac felől fúj a szél. Szerencsére nem ma. Tökéletes szélcsend. Elbambulom az elhaladó autókat. Majd Hisztist addig piszkálom, amíg végre engedelmesen abbahagyja addigi makacskodását, felmegy a netre. Konstatálom: nem hiányzom senkinek. Tévesen. Öreg csörget. Megbeszéljük az élet nagy dolgait. Boldog vagyok, hogy hallhatom a hangját, igaz, nem sokat, mert mennem kell vissza. Egy cseppet sem keseredek el ezen, hiszen azt csinálom, amit szeretek, s van akik ezt szeretik is.
A visszafelé vezető út sem volt rövidebb. Mire beértem a kikötőbe egy kilenc emeletes csoda takarta el a csöppnek számító hajót, amin dolgozom. Szép - szép... Nagy is... Kb. kétszáz méter hosszú volt, kilenc emeletet számoltam meg rajta. A hajóm a híd árnyékában parkol, ez az utolsó megálló. Visszaérkezvén kostatálom: megjöttek az új felszolgálók. A régiek örömére. Kérdezgetem kedvenc pultosom: összepakolt-e már. Mire rövid, tömör válasszal jutalmazott: még nem. Elmerült a munkájában ismét. A vendégek még nincsenek itt. Így arra az elhatározásra jutok, le kéne írni a mai napot. Hiszen annyi gondolat kavarog a fejemben. Annyi külső behatás ért, hogy egy kis zajmentes zugra vágyva a kabinomban kezdtem neki. De a túlzásba vitt ingerhiány inkább alvásra ösztönzött mint írásra. Hamar eldőlt a dolog, aludnom kell.
Negyed ötkor szól a vekker, mert rutinos lévén, nem engedhetem meg azt a luxust, hogy elaludjak. Vendégeink öt körül érkeznek, s addigra készen szeretnék lenni. A borotválkozást nem segíti a hajó mozgása, s sikeresen megvágom magam. Ami értékes perceket vesz el a készülődésemből, s határozottan állíthatom: kellemetlen érzés. Szerencsére, a vendégek tudták, hogy szenvedek, így késtek. Bár nem sokat. Ilyenkor egy dolgom van csak, a recepción irányító szerepet töltök be, s bevezetem a vendégeket a szalonba. Vezetem... Na ez egy erős túlzás. Integetek egy helyben állva a szalon felé a lépcső előtt, hogy még véletlenül se tévedjen el egy birka sem. A mostani összeállításban Franciák javarészt, de akad angol és német vendég is. Aminek kimondottan örülök. Befáradnak a szalonba, kisebb torlódás árán. Ahol megmondják nekik, ki, hol fog helyet foglalni az étteremben. Szigorú ültetési rend van kérem. És vásárolhatnak maguknak italkártyát, amivel a bárokban fizethetnek. Mivel nem hiányzom senkinek sem, így elmegyek vacsorázni. Hideg sült-krumpli, panírozott husival. Általában jó a személyzeti kaja, de vendégcserés napon mindig úszik a konyha. Is. Mint minden más is. Téblábolás, kicsit vissza a szalonba, ahol tíz perces koncertet tudtam adni. Amikor megszólalt a rádióban az ismerős zene. Vendégvacsi. A vendégek étkezését mindig ugyanaz a zene jelzi. Ha netán nem hallanák a felhívást, amivel jó étvágyat kívánnak nekik, a zene annyira idegesítő, hogy inkább elmennek vacsorázni. Én meg rutinosan nem versenyzem semmilyen cd-vel. Így megint téblábolok egy keveset.
Végre játszhatnék, de nem. Mert a vacsorájuk után konferencia van. Most tudják meg, hogy hova jöttek, s milyen szenvedésekben lesz részük. A régebbi rendszer jobban tetszett. Amikor vacsijuk után átvették a tolmács kihangosítására használt rádióvevőt. Mert olyankor előttem álltak sorban s addig, amíg várakoztak, volt kinek játszanom. Fontos az első benyomás. Így ez most kimarad. Mindenesetre így sem unatkozom. Legalább van időm befejezni az írást.