Elmúlt az első hét Horvátországban. Meg kell állapítanom, nagyon hamar. Több dolog is a nyakamba szakadt, s annyira el lettem havazva, hogy írni már nem maradt időm. De kezdem is az elején.
Itt hetente van hajófeltöltés, ami nagyon kiveszi az energiámat, s mivel az étkezésem alkalmával elfogyasztott kaja mennyiségét igencsak lecsökkentettem. Így gondolhatjátok, hogy az intenzív pakolás után hulla vagyok. Még ráadásul a vendégek is ezen a napon jönnek. S ilyenkor az ajtónálló szerepét töltöm be, mint azt már leírtam. Ami nem tűnik fárasztónak. Csak hát az ácsorgás, s végezetül némi bőröndpakolás. Természetesen este zene. Viszont az első nap nem csak én vagyok teljesen készen, a vendégek is, nem bírják az ilyen repülős megpróbáltatásokat, s este már alig kell zenélnem. Viszont most nem ez történt. Jöttek táncolni, s fél kettőkor sikerült megtalálnom kabinom legpuhább pontját.
Második nap, viszonylag laza, bár gyakorlás, s az új feladat, hogy tanítsam be a filippíneket új dalokra. Hm. Kezdjük, mi az új? És a célközönség ugye ismert, mennyire lehet új az új. Mondjuk a tavalyi Nossával, még nem arattam sikereket. De ennek a korosztálynak igazából szinte akármit lehet játszani. Mert két opció van. Vagy táncolni akarnak, s akkor szinte mindenre, vagy annyira fáradtak, ami a jellemzőbb, hogy alig. No jó, mondom: szinte... A dalok kiválasztása sem egyszerű, van két srác énekes, és egy csaj. A fiúk egész ügyesek, a fiatalabb tavaly óta sokat fejlődött, és ő a bevállalósabb. Ami annyit tesz hogy nem csak angolul hajlandó énekelni. A másik srác pedig azt képzeli, hogy ő a Frank Sinatra reinkarnációja. Jelzem, tényleg jó hangja van, csak a beállítottsággal vannak gondok. Mert ugye, csak lassú dalt nem lehet énekelni. Vagy szerelmes lassút akar a srác, vagy szerelmes lassút. Hát ezekből a lehetőségekből kiindulva, maradt a szerelmes lassú. Aztán még azt nem is mondtam, írtam, hogy be szeretnék segíteni egy barátomnak. Némi zenei alapok elkészítésébe. Amire gyakoroltam, s készültem. Itt meg van ugye zongora, csak a rekorderem adja meg magát Mondjuk nem sokáig, mert mint tudjuk, elgurult a gyógyszerem, s kiszúrok vele, így hamarosan boldog tulajdonosa leszek egy felvevő proginak. Természetesen ezen az úton, így többször kell keveset muzsikálni alapon, teljesen szétdarabolják a napomat. Egy órácska délben, délután kétszer egy órácska, este pedig szinte semmi. Mert megint valamilyen csoda programot találtak ki az animátoraink. Hm... Nem baj...
Végre úton, harmadik nap, reggelén érkeztünk meg Kotorba. Ahol reggelim után felfedező túrára indultam. Két dolog érdekelt, hol van kerékpárbolt, s valami rendes számtech bolt. Hát se ez, se az nincs Kotorban. Viszont találtam egy rendes kávézót, s az eddigit azt hiszem lecserélem. Mert ez sokkal nyugisabb. És a kávé is jobb. Ebben a városban mindössze négy órát töltöttünk. Nem sok. Viszont ez idő alatt, a vendégeink átestek az első kínzáson. Egészen nyúzva hallgatják a jó ebédhez szól a nóta című szösszenetemet. Mikor végre felhangzik a rádióból az ebédjelző zene nagy örömömre. Pillanatok alatt kiürült a terem.
Innen egy viszonylag hosszabb hajókázás következett, reggelem is a zongorázással töltöttem, no meg a délutánom javát is. A következő célállomás a legészakibb város, ahova jár a hajó. Néhány tengeribeteget leszámítva egész jól viselte mindenki. A városkában kimennek a turistáink egy egész megterhelő kirándulásra, este meg személyzeti műsor, majd utána DJ BÉLA. Hát, kezdem megszeretni ezt az estét, könnyed kis francia discoslágerek a múlt évezredből.
A következő utunk oda vezet, ahol még sosem voltam kint a parton, mert itt nem kötünk ki közvetlen a parthoz, hanem megállunk valahol a part szélén, s onnan viszik ki az utasokat. És nincs kedvem hozzá. Cserében megint tudok gyakorolni. Önfeledten, míg meg nem érkeztek a turisták a különféle zajaikkal együtt. Hopp, átvált automata üzemmódra, miután megtanultam zenélés közben mosolyogni. Így nem is azt figyelem, amit a kezeim tesznek, mert tudják a dolgukat. Inkább a reakciókat. Mint a vert sereg, aki élvezettel hallgatja az aznapi jazz sztenderdjeimet, miket tapssal jutalmaznak.
Délután Split. Ahol erőt vettem magamon, s egy rövidebb séta után rögtön egy hosszabb következett, itt is kerékpárbolt megtalálása volt a végcél, s egészen ügyesen meg is lett. Mindössze egy hiba volt a dologban, nem beszéltek horváton kívül semmilyen nyelven. Hm. Opció, vagy megtanulok horvátul, vagy keresek egy másik boltot. Abrak a Tabra', előkerül, fényképet mutogat, ilyet szeretnék. Ilyen nincs, nem is volt, nem is láttak - biztosan csak a fantáziám szülötte. Folding Cangát szeretnék. Már nagyon hiányzik a kerékpározás, ráadásul nem lennék annyira a hajóhoz kötve. Nagyobb kirándulásokat is tehetnék. Mondjuk sok helyen a strand elég messze van, cangával csak könnyebb... Még itt is. Igaz még nem kértem rá engedélyt, de amint megtalálom a boltot, s lesz rávaló, azonnal beszerzem ezt a kis apróságot. Természetesen a délutáni zenélés most sem maradhat el, úgyhogy eléggé sietősre fogva lépkedtem végig azt a potom négy kilométert. Este horvát énekescsapat, ami jó is-meg rossz is. Jó, mert nem nekem kell feleslegesen zaklatnom a fáradt vendégeket, s kevésbé tudnak rám unni; rossz, mert a műsoruk után többször az érfelvágáson gondolkodtam. Nem hamis, meg amúgy egész rendben volna a dolog. Annak, aki szereti - hát én nem. Lassú siratók halmaza, még az ezerötszázas évekből. A srácok meg akkora sztároknak gondolják magukat. Azért mert öt szólamban énekelnek. Nagy ügy, faterom egyedül megcsinálja, azóta hogy egyszer leforrázta a torkát valamivel s megsérültek a hangszálai A kedvencem, amikor erőlteti... Iszonyat... De legalább nem beképzelt, sőt szeretni való kis emberke, ezekkel ellentétben. Akik két okból is lenézik a másikat. Az első, hogy kivétel nélkül mind magasabb nálam, legalább egy fejjel. A másikra még nem jöttem rá, de lesz elég időm hogy kiderítsem az okát. Az biztos: nem az énektudásuk az, amiért ennyire fent hordhatják az orrukat.
Következő nap reggelén a kedvenc kisvárosomban ébredtem. Hvarban. Végre beszélhettem a barátommal Kivételesen online volt, jó néha egy kicsit az otthoniakkal beszélni, s nem azon kell gondolkodnom, hogy ez a vendég vajon beszél angolul, vagy nem. Ezután egy hosszabb zenei rész, s kevesebb pihenés volt a napom része, este meg az új műsor. Ahol a két srác remekelt, a csaj nem annyira, de mindenki a maximumot teljesítette. Ami tőle telt.
Hátra volt még az utolsó nap, ami azért jó mert nem jó: annyit kell cipekednem ilyenkor, hogy már a gondolatától is elfáradok. Le az étterembe, miután már a szalonban játszottam vagy három órát. Az éttermi kétszer harminc perc után visszacuccolás. Hm... És táncest. Na már most ezzel semmi baj, ha tudnak táncolni. De ezek nem tudnak. És ilyenkor teljesen mindegy, mit játszom... Szóval, ez most nem az a csapat, viszont fél egyig megint ott maradt mindenki. Na jó: volt három pár, akiknek az alkohol erőt adott, s bátrabbak is voltak a többieknél. Így láttam némi táncra hasonlító jelenetet, de javarészt beszélgettek, ittak. Én meg kínlódtam. A kedvenc vendégeim meg argentin tangót táncoltak a keringőre. Mire én mondom magamnak: na akkor játszom már nekik tangót. Nem leültek...? Vagy nem ismerik a tangót, vagy annyira nem tudnak táncolni, hogy teljesen mindegy. Utóbbi.
Szóval volt olyan este, amikor vendéget csak akkor láttam, amikor áthaladt a szalonon. Minden olyan vendéglőt megpróbáltam felkeresni, ami tavaly a törzshelyem volt. Splitben úgy fogadtak, hogy majd hanyatt estem. Messziről köszöntött a vendéglő főnöke s kifaggatott, meddig leszek a vendége. Megnyugtattam sokáig...
Végezetül hamar eltelt ez a hét. Rengeteg munkával, gyakorlással, felkészüléssel, felkészítéssel. Ha a hátralévő több mint három hónap is ilyen ütemben zajlik, akkor hamar túlesem az egészen.