Nehéz napok.

Az elmúlt pár nap volt eddig a legrosszabb.

          Vasárnap kezdődött. Reggeli a szokásos időpontban, készítem éppen a kenyérkémet. Ami egy vékony sajt - némi vaj - szelet szalámiból áll. Megérkezik a vezetőség. A főnökasszony és segédje, az animátor csaj. Közlik velem, hogy tíz perc múlva a napozóteraszon kell játszanom, amíg az animátorunk gimnasztika edzést tart a vendégeknek. Mire kezdeném mondani, hogy: - szerintem nem túl jó ötlet. Mikor a mellettem ülő tiszt beleszól a beszélgetésbe: természetesen felmegy zenélni. Hát mit is mondhattam volna, ha nem jutok szóhoz, akkor nem beszélgetünk. Megettem a reggelit, elindultam összerakni a motyót. Majd jöttek azzal, hogy mosolyogjak. Cuccolás közben. Minek, ha úgysem érdekel, amit gondolok... Fent a teraszon már rendesen sütött a napocska. Engem meg természetesen a napra raktak. A jány csak annyit tudott integetni, hogy lassabb zenét játsszak mert ugye ezek öregek. Most persze azok, de amikor este muzsikálok, akkor meg játsszak nekik discót. Hagyjuk is a ... Elzörögtem vagy másfél órát a napon. Természetesen senki sem jött oda megkérdezni, kérek-e valamit inni. Készült a napon sült Béci. Közben a hangszerem kijelzője teljesen elfeketedett a napsütéstől. Aztán úgy döntöttem, hogy akkor itt befejeztem a dolgot. Cucc összepakol, majd lehord, persze egyedül. Lent épp magamba öntök valami folyadékot, mikor meglátom kedvenc' animátor csajszimat. Odaszólok neki: fent felejtettél valamit a napozóteraszon. Mit? - kérdez vissza. Mondom engem. Otthagynám, ekkor már ne akarjon velem senki beszélgetni. De csak mondja. A hagyj békén-nél végre megértette: ez nem az a nap, amikor jókat beszélgetünk egymással. Még azt is benne volt a levegőben, jobb ha elkerül. Érezte - tudta, elkerült.

                Kicsit megnyugodva, bár még a pianobárig sikerült két embernek elmondanom, hogy nem akarok beszélgetni. Akik egészen furcsán fogadták a dolgot. A zongorázás sem javított sokat. Egész nap a puffogás jegyében telt (Béci á lá puff, je suis malheureuse). Pár nap múltán tudom, mi bántott a legjobban. Az, hogy nem hallgattak meg. Este azért még sikerült a főnöknek egy lapáttal rátenni. Még ő volt rám mérges. Nyilván, hiszen a mondandómból mindössze annyit hallott, hogy: szerintem nem túl jó ötlet. Az este további részében kidiszkóztam magam.

                Hétfő reggel. Hm. Asszem van egy kis bibi. Mintha nem úgy hallanék ahogy az kéne. A bal fülem, fáj. Hát ez nem jó. Mindenesetre reggeli, majd ismét az az ominózus tiszt. Kéne egy kis segítség. Fáj a fülem. Ezzel el kell menni a dokihoz. Hát legyen. Splitben dokibácsihoz menés - a cégnek 450 kn-ba került a vizsgálat. A gyógyszerek pedig 250 kn-ba. Közel harminc ezer forint. Utána végre sikerült kiváltanom az áfát a hangszer után, s a kedvenc kávézómban azon töprengtem, milyen jót fog tenni az eső a napozóteraszon tartott vacsorának. Természetesen felcuccol vacsorához a napozóteraszra. Mivel este van és egyébként sem ott kell játszanom, ahol a gimnasztikán. Nyugodt szívvel felpakolok.

Vihar előtti csend.

Hét körül elkezdek muzsikálgatni. Az első asztal első szava: - halkabban kérem. Legalább a kérem-et odatették. Már gyülekeznek a fellegek a távolban, egy felénk tartó vihar képe formálódik. Amire igazából ügyet sem vetnek. Tovább muzsikálgatok lábujjhegyen. Amikor is akkorát dörren az ég, hogy többen felsikoltanak. Elérkezett az idő az összepakoláshoz. Elszalad a tokért, s visszafelé már a tokkal védtem magam az eső ellen. Srácok, hát ekkora vihart is régen láttam.

                Szerencsére megúsztam a hangszeres elázást. A hangfal, a billentyű. Az állványom már nem mondhatta ezt el magáról. Két körben indultam le a másodikra maradt az állvány. Hm...

Az este folytatásában megjött az ázott Veréb-csapat. Akik minden hétfőn jönnek. Csak most az eső nekik sem kedvezett. A koncertjük előtt egy kis muzsikálás, s mivel akad horvát népzenei kottám, így megalapoztam az estjüket. Némi népzenét játszottam. Csakhogy érezzék a törődést' a beképzelt majmok. Mert egyébkén akkor sztárok, hogy ekkorát csak egyet ismerek, az is egy harmadrangú senkiházi gitáros. Akinek a nevét nem írom ide, de úgyis tudja mindenki, kire gondolok. Egy laza vereséget elkönyvelhetett az öt fős énekcsapat a koncert után. Ugyanis néhány vendég odajött a végén, hogy jó-jó, meg ügyesek, de azért Én jobb vagyok. Vége a hétfőnek végre.

                Kedd.

Vidáman keltem, fülcsöpögtetés, gyógyika beszedés. Reggeli. Irány a part. Némi internetezés. Délben egy kis muzsika. Közben kedvenc' animátorom úgy néz rám, mint a véres rongyra. Mi lelte? Majd ha megtanulja a másikat tisztelni, akkor én is fogom. Addig nem. Elpuffog mellettem. Biztosan letolták valamiért. Az a helyzet, hogy az animátor csapat nincs a helyzet magaslatán. És ekkor nagyon finoman fogalmaztam. Több rossz kommentjük van, mint a többieknek, általában hetente. Ráadásul egymást sem viselik el. Szép csapat az ilyen.

                Este gála, ami rendben lezajlik, bár az utóbbi hetek legrosszabb társasága.

Asszem egy kicsit kifogytam az öltönyömet.

Alig akartak táncolni. Végül azért csak kitartott a csapat hajnal egyig.

                És ismét Kotorban vagyok. Süt a nap, nehogy szomorú legyek. Szerencsére az ilyen napok havonta csak egyszer vannak, különben nagyon hosszú lenne a hátralevő időszak. 

Dubrovnik az óváros

Sikerült ma kellően korán ébrednem ahhoz, hogy egy nagy sétát tegyek Dubrovnikban. Gyors reggeli. Nyolc óra előtt sikerült elhagynom a hajót. Napsütés, bár reggel még nem olyan esős, mint délután. Mindenesetre a napszemüveget simán elviseltem. Hogy biztosra menjek, elindítottam a séta-mérő progimat a telcsimen, mellé egy kis Nyeső Marit. Attól mindig jó kedvem lesz. Irány az óváros.

 A kedvenc parkomon keresztül az árnyékban haladva. Vezetett az utam.

 Kis idő múlva elmentem a piac mellett, s eszembe jutott, hogy itt van valahol a fodrászat -  mivel megnőtt a lomboncom. Így útba ejtettem az öreget. Nagy megelégedéssel jöttem el tőle, bár nyírtak már meg jobban is. A mai cél a hegyen túl található. Mivel nem vagyok hajlandó fizetni a tömegközlekedésért, illetve taxira sem költöm a pénzt, így marad a hegymászás. Még egy előnye van a dolognak: nem rohannak el mellettem a látnivalók, nyugodtan tudok fényképezni. Ami a menetidőmön nagyban nyújtott. Nem baj, úgysem sokat járkálok erre.

Mint egy igazi turista szemléltem meg a gyönyörű házakat. Amik láttak már szebb napokat is. Igaz még így is méltóságteljesen csücsültek a hegy tetején. Bár egy-kettő elég régóta lakatlannak tűnt. A hegre felkapaszkodás, elvitte a reggel elfogyasztott kalória mennyiség javát. 

Nem csak éhes lettem ettől, de még szomjas is. Viszont mivel együtt éltem egy nővel (egészen sokat), így eltanultam tőle ezt-azt. Például, ha túrázni megy az ember, vigyen magával vizet. Ez alap. Boldogan pihentem meg pár percet az árnyékban, s bambultam a távolba. Eszembe jutott pár réges-régi emlék. Elnézve a messzeséget, megállapítottam ismét: milyen kicsi is az ember...

A hegyről lefelé sokkal könnyebb - főleg, hogy a sétálás elmaradhatatlan kellékei a hátamon. Laptop táska, benne természetesen ez-az. Meg a laptop. És mit is mondhatnék, néha mázsás súlynak tűnt a dolog. De nem lefelé.

Oh, még csak kilenc óra hét perc.

Csúcsot futottam a fodrászattal egybekötve, innen már csak pár száz méter az óváros. Határozott célom volt eljutni a régi kikötőbe. Tehát átvág az óvároson, közben az érdekesebb épületeket lefotózva haladtam tovább. 

A kikötőt már többször is láttam, igaz, a hajóról és éjszaka.  Viszont a városból még sosem. Ahol nem kis meglepetéssel szolgált, hogy néhányan még most is halászattól élnek  S turisták ide, vagy oda, ugyanazzal töltik a napjaikat, mint több száz évvel ezelőtt. Nem számít, hogy fotózzák őket, teszik a dolgukat békésen.

Sikeresen eljutottam a kikötőig  Pár kattintás, majd irány vissza.

Magát az óvárost egy nagy bevásárlóközponthoz hasonlítom. Rengeteg bolt, kávézó, étterem, bár. Nyilván vannak múzeumok, templomok is. Mivel mindenre nincs időm, ezeket kihagyva eljutottam a városfalig ismét. Megakadt a szemem az egyik tornyon. No most megmászom, ha már eddig elsétáltam! Megtalálom a feljárót, kiderül, hogy  ingyen nem lehet felmenni. Na jó, irány a jegyiroda, 90 kn a jegy. Nem sajnálom, de mintha a fogam húzták volna ki. Mikor lettem ennyire skót...? Na mindegy. Vissza a jegykezelőhöz, s nagy lelkesen mutogatom neki a jegyem, mire természetesen beenged, mutogat a lépcsősorra. Vesztemre, a bástya amit kitűztem célul, elég érdekesen közelíthető meg, ugyanis körbe kell menni. Egyirányú forgalom a várfalon, ami nem baj. Sajna, nem abba az irányba, amerre menni akartam. Na mindegy, ha már itt vagyok...idővel is egészen jól állok. Akkor mért ne...?

Lépcső s még lépcső. Majd egy kicsi rézsű, meg még pár lépcső... Fel-le. Aki eljut ide, annak kihagyhatatlan, hogy lássa a várost felülről.  Közben itt-ott megkértem egy-két turistát, fényképezzenek le a saját gépemmel, mert magamat még mindig nem tudom. Az olaszoknak olaszul köszöntem meg, a németeknek németül, a franciáknak franciául. Legalább ennyi. A város gyönyörű.  Nemcsak a boltok vannak a várfalon belül, de élnek is ott emberek, mint Budapesten, a Budai Várban. Egy óra alatt jutottam el végre ahhoz a bástyához, ahová fel akartam mászni.

 Nem számoltam meg a lépcsőfokokat. Talán majd legközelebb. Pár kattintás itt is. Most már tényleg mennem kell vissza a hajóra.

Az a fránya hegy visszafelé is legalább olyan magas volt. Bár kevésbé voltam lelkes. Na nem attól, hogy vissza kell mennem. Mindössze nem akartam hegyet mászni újra. De szeretek... Ivókútnál üveg-utántöltés, s kezdődhet, aminek kezdődnie kell. A hegy tetején megint egy kis pihenő - ami jár, az jár. Lefelé ismét megcsodálom a régi házakat.

Elhaladás a fodrász mellett, a kedvenc kávézom után van egy pékség, ahol egész finom a csokis fánk. Így megvan az új útirány  Csokis fánk, hm...mmm... A csudába...! Nem rám folyt az összes csoki belőle...?! Még a fényképezőmre is jutott - úgy látszik, nem csak én vagyok éhes. Így azért mégsem mehetek vissza a hajóra. Szerencsére megláttam Artot, aki a hajón dolgozik, egy nézésre tudta, hogy van egy kis bibi. Rögtön a segítségemre sietett. Mondtam neki, várjon meg. Irány a bolt. Kiválaszt egy kevésbé méregdrága rövid ujjút, felpróbál. Megvesz. Irány vissza Arthoz, aki addig kikért nekem egy tejes kávét.

De fain! Beszélgetünk egy keveset. S irány vissza a hajóra. Ha menni kell - hát menni kell. A hajó előtt leállítom a sétálós progit: nyolc kilométeres túrát tudhatok a hátam mögött. Meg a lábaimban.  

Split

Egy kellemes napom volt a legutóbbi Splitben tett látogatásom. Többek között mert találkoztam barátaimmal. S egy kicsit idegenvezetőbe mentem át. Mit érdemes megnézni. Igazából mindent. A Diocletianus palotáját mindenféleképpen. Körbejártuk a szűk utcácskákat, leültünk kávézni. Közben be nem állt a lepénylesőm. Kihasználva azt a helyzete, hogy magyarul beszélgethetek. Minden nemű segédeszköz: gondolok én telefon, vagy számítógép használata nélkül.

A törzs kocsmámnál kezdtük a kávézással hiszen itt a legjobb a városban. Ami a palotán belül egy kis téren található.  Nem is annyira drága. Egy kötetlen dumcsi... A régi szép időkről... Milyen bohók is voltunk fiatalon. Én még most is. A munkámmal jár. Tejeskávé végére érve, jöhet a séta. Mivel én már láttam párszor a várost, így az én fényképezőgépem a második kis utca után került elő. 

Nagy nyüzsgés mindenhol, szerintem ez az egyik legforgalmasabb kikötője Horvátországnak. Sétánk során megállapítottuk, hogy lehet hogy ez a Magyarok legkedveltebb üdülő országa. Már csak az a kérdés, hol vannak. Én már itt vagyok egy ideje, s összesen négy alkalommal hallottam magyar szót. A Szent Doimus székesegyház harangtornya már messziről jól látszik. Mivel nem minden héten járok oda, most én is belépőjegyet vettem. Hogy egy kicsit körbe tudjak bent nézni. 

Így, hogy nem vagyok egyedül, a múzeumlátogatás is sokkal vidámabb. Találtam régi kottát. Titokban le is fotóztam. Nem –  nem ezt a dalt nem veszem fel a repertoárba. Egy kis torony mászás, mert szeretjük. Illetve én. Viszont a csapatom egyik tagja, a kettőből  Nem... így mindössze ketten másztuk meg, meg néhány turista  Rajtunk kívül. Akiket alig lehetett kikerülni a szűk lépcsőn felfelé. A torony tetejéről csodálatos kilátás tárul a szemünk elé. Lefotóztam a kis hajócskát ahol dolgozom. Lejutni sem egyszerűbb...

Vár bennünket a város alatti kazamaták. Amit az árusok foglaltak el maguknak. Leszámítva a múzeum elkerített részét. Némi jegyvásárlás, összefutás a hajóm spanyol utasaival. Akik felettébb megörültek nekem. Rövid séta a város alatt. 

S sajna idő... Vissza kell mennem a hajóra. Nem  csak nyaralásból áll az egész napom. Hm...