Nápolyban nem sokat tudtam császkamászkálni idő hiányában, így a fotóim is a hajóról készültek. Viszont Palermóban bepótoltam a dolgot. Reggel érkeztünk meg, nyolc óra magasságban. Akkor szoktam ébredni. Hol egy kicsivel előbb, hol egy kicsivel utána. Attól függően, hogy a szundi módot választom-e, vagy rögtön felkelek. Most nem volt szundi, Szicília szigete bámult rám az ablakomból. Mivel a mosógép szinten lakom. (Mint már tudjátok - akik nem tudják, azoknak akad olvasnivaló visszább is.) Szóval mivel a mosógép szinten lakom, így nem sikerült a szobaablakomból lefotózni a szigetet. Ezt viszonylag hamar beláttam, inkább reggelizni mentem, mielőtt lemaradnék.
Nem is tudom, mi lelt, de gyümölcsöt szedtem magamnak, egy tálkányit. Szépen összekockázva, hogy az öregek a műfogsorral is meg tudják rágni. Volt abban mindenféle, olyan is akadt, amit nem ismertem fel. Viszont finom volt. Szedtem még egy tálkával, fel a kedvenc teraszomra, megállapítottam, azért még hideg van egy rövidujjú ingben rohangálni a szélben. Vissza a bárba, kávéfőzés, majd a kezemben a csészével vissza a teraszra, leül, bambul. S életfilozofiailagmegfejtéseavilágmindenségneksmindennek természetesen. Persze eredménytelenül. Mert mint tudjuk eme kérdésre a választ, negyvenkettő. Szép tavaszias idő, s annál csúnyább kikötő a látkép. Van itt kisebb halászhajó, ami épp most indul az útjának, késve. Ilyenkor ki jár halászni... Nagy teherszállító, tanker, rendőrségi, katonai, és ki tudja hányféle.
Kétszer is el tudtam menni sétálni, először csak egy kisebb kirándulást tettem, mert nem volt sok időm. Palermo igazi nagyváros, rengeteg ember rohangál az utcán. Természetesen egyik sem csöndben, még a telefonálók is úgy kiabálnak, hogy már szinte zavart. Minden olasz nagyothallóként viselkedik magyar szemmel. Lehet, hogy a nagyothalló készülékeket is ők találták fel? Itt hozzátartozik a mindennapi léthez, a vérmérséklethez a dolog. Furcsa taxiba akartak beszállítani mindenáron, mert lerí rólam, hogy turista vagyok, nem is értem miért. Aki akkora kamerával mászkál, csak az lehet. Igazán zajos egy város. Internetkávézó. Remek. Bár inkább csak kávézónak hívnám, a net az annyira lassú, hogy inkább nem is mondom. Mindenesetre sikerül megnéznem a mailjeimet, sokadik próbálkozásra. Bár én vagyok a hülye, mert kell nekem az első netes helyre beülni a kikötőhöz képest. Mindenki ezt teszi. Ugye, ez teljesen normális. Ez így nem mehet tovább, összecsomagol tovább áll. Egy sokkal kisebb vendéglátóipari egység várt rám szeretettel. Itt már külföldiül nem is beszéltek. Jött a kézzel – lábbal mutogatás, meg a megfakult olasz tudásom. A kézzel - lábbal bevált. Hosszas huzavona után, némi felárral megosztották velem a titkukat. Amit én most mindenkinek továbbadok. A kód: egy - nulla - kettő - nulla - három. És láss csodát - van net, meg egy lemerülő laptop. Na mindegy, itt már beszélgetésbe fajult a dolog, meg írásba is. Blog-feltöltés, a szokásos kis teendők, amikor ilyen helyen van az ember. A kávé, hát ennél még én is jobbat főzök. Még hogy olaszban jó a kávé! Randomszerűen eddig négy kávézóban voltam. És mindössze egy helyen volt igazán jó, a többiben pocsék. És nem túlzás: volt olyan is, amit otthagytam, s arról nem is beszélve, hogy méregdrága. Két-három-négy eurót kérnek el egy kapucsínóért. Inkább feszegetné le az emberünk a kapu címert. Még azzal is jobban jártam volna. Van net és most ez a fontos. Még kb. fél óra a gép előtt, a mai adag letudva. Irány vissza a hajóra.
Ebéd előtti prüntyi - prüntyi. Nem okozok károkat a vendégeknek. Bár tapsolnak, amikor abbahagyom. Vagy azért, mert végre, vagy mert tetszett. Néha magam sem tudom. Szíve-joga eldönteni mindenkinek, hogy melyiket választja. A lényeg, hogy figyelnek. A többi nem számít. Nem kellett túlzásba vinnem a dolgot. Mert itt most nem késtek a vendégek, így sikerült teljesítenem az ebéd előtti mindössze harminc percet. Teljes elégedettséggel töltött el az a tudat, hogy volt, aki figyelte amit játszom. Természetesen megint kihagytam a saját ebédemet. Több okból kifolyólag, de leginkább a hülyeségemnek tudható be a dolog, a többit meg nem részletezem. A vendégek ebédelnek, én meg sétálni indulok.
Második kanyar kicsit nagyobbra sikerült, mint az első. Lényegesen több idővel áldott meg a sors délután. Igy ismét átmegyek turistába. Zene a füleimbe, apró a zsebbe, fényképező a nyakba, s indulhatok is. Kirándulásom a tengerrel párhuzamos utcában kezdődött. Sétálás közben azon gondolkodtam, hogy mért van egy kicsit Budapestes hangulatom. Nem jöttem rá. Még a hajón kinéztem a térképen néhány célt, amit meg szeretnék tekinteni: egy-két színházat, pár templomot is. Hát nem mindent sikerült elérnem. Viszont találtam egy hangszerboltot. Ahol köszönés helyett a „nem beszélek angolul”-t kaptam meg. Mire én olaszul: mért nem? Hadd egye a fene! Láttam, hogy nincs bent zongora, csak fúvósok, így ott is hagytam. Udvariasan elköszöntem tőle természetesen olaszul, hogy viszon’ látásra! Oszt otthagytam magára, meg a gondolataira, a felettébb szimpatikus embert. Mondjuk, biztosan megijednék tőle egy kevésbé kivilágított utcában. Tovább sétálgatás, és az egyik kitűzött cél a szemem elé kerül. Majdnem elütnek a zebrán, de én voltam a gyorsabb, bár még neki állt feljebb. Miután elküldött melegebb éghajlatra, én is megtettem. S aki ismer, az tudja, hogy van itt hangerő. Ha akarom. Megijedt. Jobb a békesség - alapon visszaült a kocsiba. A vándorcirkusz óta tudok káromkodni olaszul, most milyen jól jött... A sokadik párhuzamos utcában indulok visszafelé, s nem is nézem igazán hogy merre járok, amikor egy kereszteződésben elnézve a tenger felé megpillantom a hajót, ahol dolgozom. De még megyek tovább egy kicsit. És képzeljétek el, bekerültem a nyolcadik kerületbe. Illetve nem tudom most milyen, de ilyen volt, még pár éve.
Hosszas keringőzés után végre megint megtalálom a kikötőt, s elindulok vissza a hajóra. Még pár kattintgatás a mellettünk parkoló kis bárkáról... Huszonhat mentőhajót számoltam meg rajta, ami annyit tesz: minimum három ezer utasa van, s ennek arányában legalább ezer főnyi a legénysége. Gyors tusolás, átöltözés, kis vacsi. Utána zene a vendég vacsiig. Most egy kis nyugi. Van egy szabad órám, amíg esznek. Odahívnak a személyzeti társalgáshoz hallgatóságnak, mert ugye még mindig nem tudok franciául. Néha megkérdezik értem-e. Mire persze, hogyne, mindent... Amit angolul mondasz. A többit nem. Ezen nevetés. Vége a vacsinak, s irány a játék az animátorokkal karöltve. Könnyed kis szórakozás. Laza este, s végezetül a rumos cola... Zseniális nap, tökéletes befejezéssel.