Első fejezet

Az utazás.

        A Liszt Ferenc reptérre vezető úton semmi említésre méltó dolog nem történt velünk. Hogy mért velünk? Mutim kísért ki. Bár eredetileg a szomszéd vitt volna, ha nem jön közbe élete legrosszabb kihívása, s így le kellett mondania a sofőr szerepéről. Odafele természetesen én vezettem a kis Kék autót. Gondolom, mindenki tudja, hogy az én autóm a Piros, amit viszont nagyon kreatívan neveztem el, mivel eredendően vörös a színe. Már csak azért is én vezettem, hogy kiéljem magam az elkövetkező másfél hónapra, s valahogy volt egy olyan érzésem hiába is van neki GPS a kocsiban, úgy is a saját feje után fog menni, s nem is tévedtem ezzel kapcsolatba.

        Mint már említettem minden rendben volt odafele, időben érkeztem a csekkoláshoz. Egy nagyon kedves lány ült a pult túloldalán, s úgy kezdte a beszélgetés, miután közöltem vele, hogy ez egy zongora. – Tudtam, hogy a másik utast kellett volna választanom. Gondolom észrevette, hogy ez azért annyira nem vicces. Felvette a bőröndömet, hogy nem kellett fizetnem érte. Minden ilyen megpróbáltatásra fel voltam készülve már az elején hiszen, a múltkor is fizetnem kellett, s nem is keveset. Fapados járat, egy bőrönd feladva, egy poggyász a kézben a szabály. Persze ez ezen az estén nem vonatkozott rám. Laptop táskámmal a vállamon mentem tovább. A legutolsó repcsis cipekedős kaland után, napokig nem tudtam mozogni, mert úgy fájt a hátam. Azt már, csak hab a tortán, hogy a súlyhatárt rendszerint túllépem. Most viszont nem volt semmi baj. Bőröndök feladva, laptop táska a kézben. Vám, ahol átvizsgálják az ember, meg félig levetkőztetik. Könnyedén átjutottam, minden csak rutin kérdése. De hogy nekem kétszer – háromszor több cuccom volt, mint az előttem haladónak. Az biztos. Fapados gép, EasyJet, se kaja se pia. Annyira fapados, hogy gyalog kellett elmenni a repcsiig. Ami az épülettől öt perc séta volt.

             Párizsig nem történt semmi említésre méltó. A repülőgépen aludtam egy keveset, a leszállás sima volt. Onnan a poggyász átvevőhelyre.  Amíg várakoztam a csomagomra, megismerkedtem egy magyar nővel, s útbaigazítást kértem tőle az Orly felé. Mindketten megtaláltuk értékeinket, s elindultunk az információs pult felé. Ahol megkérdezte a nő, hogy mikor megy busz a másik reptérre. Most ment el volt rá a rövid tömör válasz. - Semmi baj gyere velem, metróval is el lehet jutni oda. Egy darabig elkísérlek, mert arra megyek én is. Természetesen elfogadtam a segítséget. Így elindultunk a metró felé. A következő meglepetés ott fogadott bennünket. Metrópótló buszok jártak. Igaz nem végig, csak a pálya elején pár megállót. Fel a buszra, elindul. Leszáll, átbattyog az állomásra. Meg kell állapítanom, sokkal inkább hévre emlékeztetett, mint metróra. Megvan a jegy Orlyra, egy átszállás Antony megállónál. Tökéletes. Beszélgetünk minden lényegtelen témákról, mint otthoni politika. Ami alól próbáltam kitérni, de nem lehetett. 

               Fél óra utazás után elköszönt, s tovább folytattam az utam most már egyedül. Hamarosan elérem én is azt a megállót ahol át kellett szállnom a következő járatra. Nagy meglepést okozott az a tény, hogy nem járt, mert már elmúlt hajnali egy. Így felmentem a felszínre, s felhívtam Georgot. Megdicsértem a szervezést, s elmondtam, hogy ott állok valahol a nagyvilágban a drága csomagjaimmal az éjszakában, a hidegben, ismeretlen helyen. Meg még azt is, hogy ettől nem vagyok boldog. Miután letoltam a sárga földig, s megszakítottam a beszélgetést. Az élet nagy dolgain kezdtem gondolkodni. A figyelmemet a tilosban parkoló autóra szegeztem, amiben két csaj ült. Odamentem hozzájuk, s bekopogtam. 

        Megkérdeztem tőlük, nem tudják, hogyan tudok eljutni az Orlyra? Mire tökéletes francia nyelvtudásukat fitogtatva megszólaltak természetesen franciául. – Nem beszélünk angolul. Mire én: - Remek, és köszönöm. Visszamentem a csomagjaimhoz, amit a tér közepén hagytam a kocsitól kb három méterre. Meditálásba kezdtem, egy remek dal segítségével, s agyam a jövőtervezés azon szakaszához érkezett. Hogy fel kéne emelni a csomagokat, a kamerát elrakni, a bőröndbe. Még mielőtt valaki sípnak akarná nézni. Amíg ott pakolgatok, a kocsi nem mozdult el, az elakadásjelző továbbra is villogott. Halkan kihallatszott belőle valami francia zene. Mikor is arra leszek figyelmes, mintha engem szólítanának. És tényleg, a csajok megszántak, felajánlották, hogy elvisznek, de előtte még van egy kis elintéznivalójuk. Mert a sofőr testvérét várták, s persze ő sem tudott végig utazni, így el kellett menni érte. 

              Mikor bent voltam az autóban, szörnyű gondolataim támadtak. Amik ha korábban eszembe jutnak, akkor biztosan nem megyek velük. Valahogy még így is biztonságosabbnak tűnt, mint a kocsin kívül. Meglett a tesó, s látom, beírja a GPS-be hogy Orly. Így is lett húsz perc autókázás után, elértük a repteret. A tesó nem volt boldog, a történettől, s jó kis veszekedésbe kezdett miután kiraktak az autóból. Végre a reptér. 

           Orly szép – nagy. Persze nem a jó épületnél raktak ki. Így egy kis éjszakai séta még belefért a napba. Meglett az épület, s megtaláltam a következő átszállási pontot. Már csak egy kérdés motoszkált a fejemben. Mint oly sokszor most is fennhangon kérdeztem meg magamtól.

 – Mit fogsz itt csinálni az elkövetkező hét órában? Hát egyértelmű alszom egy keveset. 

Elnézegettem azt a pár embert, aki már – még itt volt. Ki a padon, ki a padlón aludt. Kerestem egy kevésbé forgalmas helyet s elhelyezkedtem én is, a padlóra. Csomagjaim nem voltak annyira kényelmesek, mint az ágyam, s pihentetőnek sem lehetett nevezni azt, amit alvás címen nyújtott, az éjszaka hátra lévő része. 

Legalább nem féltem, s nem a hidegben kellett kint lennem. Végre reggel, és éhes vagyok. Irány a „kocsma”, s a kávéillat átjárta a lelkemet is. Hozzá egy melegszendvics. Tökéletes… Még négy óra. Könyvolvasás, sétálgatás, csomagátölelés szuszi. Így tudnám jellemezni ezt az időszakot. Mikor végre ismét be lehet csekkolni. Mondom, magamnak, szívok még utoljára friss levegőt Párizsban, amikor megpillantom Anaist. Az útitársamat, a kollégámat a hajón. 

Hirtelen ötlettől vezérelve, nem akartam elkerülni. S váram mikor fog Benjamin is feltűnni, úgy volt, hogy együtt megyünk vissza dolgozni. Az a lány, akit én megismertem, nem ez a lány volt. Mert mosolygott, vidám volt s sugárzott a boldogságtól. Pár mondat után kiderül, ketten megyünk vissza. Beni nem jön, felmondott.

         Ezt nem zsűriztem, mind ketten tudtuk, hogy nem állta meg a helyét. Nem is baj, hogy nem jön vissza. Itt már nem adtam le a gurulós bőröndömet, nem kellet. Barselóna felé, egy vidám alvásba torkollottam, még azt sem tudom mikor szálltunk fel a géppel. Arra ébredtem, hogy repülünk, a felhők felett járunk valahol.

           A landolás simán ment itt is. A Barszai reptér hihetetlenül nagy. Nem is tudom láttam e már máshol is ekkora épületet egyben egy légtér alatt. Nyilván vannak nagyobb forgalmat lebonyolító helyek, de ott külön légtérben van egy csomó kis helység. Ez viszont akkora volt, hogy alig láttam a végét.

             Beültünk a Mc.-be. Megebédeltem, Anais pedig sétálni ment s megnézegette a csecsebecséket, miután visszajött belemerült egy filmbe. Én meg fotózni indultam.

                  Az a négy óra várakozás, viszonylag hamar eltelt. Már úton is voltunk, az úti célunk felé.

           Ismét némi alvás a repülőn, mikor felébredek, a felhőben repülünk. Persze a fényképezőgépem a csomag alján, így kénytelen voltam telcsivel fotózni.

 Leszállás előtt egy kis hullámvasutazás. Ami az amúgy is megfeszített idegeimre hatott. Leszállást taps köszönte meg. Végre talaj van alattam. Felveszem a csomagom, a tok persze megint nem bírta az utat. Még jó, hogy most vettem, legalább eddig kitartott. Kis vitatkozás a hivatallal, hogy valaki fizesse meg a káromat. Mire egy táblát mutogat nekem az ügyintéző, persze spanyolul van rajta minden szó, s borzasztó angol kiejtéssel elmagyarázza, a csomagokban szenvedett külső kárét nem vállalnak felelősséget. Na szép. Fel a gurulós kocsira mindent, s elindul kifelé. Kicsi ember kicsi tábla, a hajó neve.

         Kocsiba be. Fél óra utazás után már láttuk a hajócskánkat. Ami természetesen megint a legkisebb volt a többi közt. Becuccolás, szoba elfoglalása, ahol már laktak. Mint utólag kiderült, most nem leszek egyedül. Egy kadét a lakótársam. Fürdés, s az ágy láttán alvás.