Korfu - Na ez igen!
Fáradtan, bár törve nem, érkeztünk meg utazásunk utolsó helyszínére Azért az utolsó, mert itt szállnak ki a turistáink s jönnek az újak. Fáradtan, ilyen hajófeltöltésben még nem volt sosem részem. Kétszerre pakoltuk. Ebéd előtt s után. A két kamionnyi árut, ami elég a hajónak kb. két hónapra, vagy legalábbis bízom benne. Ha nem, legfeljebb tévedtem. Ebben a csepp kis súlyemelgetésben annyira sikerült elfáradnom, hogy nem volt kedvem csavarogáshoz. Bár az első kör végeztével egész jól voltam még, nem úgy mint a Filippin brigád No rizs - no power volt a napi szlogenem. Amin felettébb jókat röhögtünk. Danolászás, fütyülés, éneklés jellemezte a munkát. Néha félbeszakítva egy „megállni, vendég jön – megy” felkiáltással. Olyankor mindent eldob, no jó, nem szó szerint, de a lényeg: turistát előreenged, majd folytatja, ahol abbamaradt a dolog. Kezdtem unni a „csak még ezt az egy raklapot pakoljuk le”-t, éhes is voltam. A saját szójátékom. I’m from Hungary, I’m always hungry. Vagy fokozható Angry-val. Mindenesetre ezen is jót nevettünk közösen. Végre ebéd, amitől viszont kevésbé voltam boldog, marad a diéta.
Második kör, már szinte gyerekjátéknak hatott. Csak a vállam, a hátam, a karom, a kezem, a nyakam, a lábam nem éreztem a fájdalomtól. Mivel tudjuk, a fájdalom a barátunk. Így próbáltam vidám látszatot kelteni. Danolásztam tovább, némi füttyszólóval párosítva. Ha tudnák a többiek, hogy éppen haldoklom... Természetesen, nem tart semmi sem örökké, így eme folyamat is időben befejeződött ahhoz, hogy aludni tudjak egy órácskát. Aztán újult erővel vághassak neki az éjszakának Ami szerencsére nem tartott valami soká, mert a reggeli indulás, s a fél napos kirándulás rányomta pecsétjét a vendégeinkre. Így tizenegy óra fele, ismét baráti ölelést nyújthattam a kedvenc párnámnak. Kabinom melegében hamar elaludtam.
Reggel. Vendégek el. Amit mindennemű irónia nélkül mondva, de már vártam. Elköszön mindenkitől, s minden második hölgynek két puszi. Egy biztos, elköszönni már tudok franciául. Van, aki megölelget, akad, aki csak biccent. Egy arcmosás a legkevesebb, amit nyújtok magamnak utána Föncinek szól, hogy majd jövök. Irány a part. Persze a mi hajónk van a legtávolabb a kikötőben, persze. Az, hogy a kikötő alhangon negyven perc a várostól, és a vámvizsgálat, és ... A fene ebbe az országba... Vagy csak én szoktam el az ilyentől vagy máshol nem volt ilyenben részem. Jelzem az utóbbi. A vámmentes boltban nem vásárolhattam, mert a hajónk nem hagyja el az országot, volt a hab a tortán. Dúlás-fúlás, persze magamban. Még a végén értenék a szép magyar káromkodáshalmazt, amit a nyakukba zúdított volna bárki a helyemben. Kisebb nehézségek árán végre kiérek a kikötőből, s irány a város. Gyalog. Na, innen kezd érdekes lenni a dolog. A kikötő melletti rész annyira nem vonzott látványilag, így itt nem készítettem fotót. Amint közelebb értem, rögtön előkerült a masina.
Gyönyörű városkába érkeztem. Szűk utcák, egész sok ember, így az előszezonban. A város felett egy vár romjai.
Egész baráti árak a boltokban. A vendéglőkben kevésbé. Viszont ha ezeket valahogyan el tudjuk kerülni, abban az esetben tökéletes nyaralási célpont lehet bárkinek. Barátságos emberek, s odafigyelő kiszolgálás. Kivéve a telefonos üzletben, ott azért kedvem lett volna ráborítani az asztalt az eladó srácra. Flegma volt és lekezelő. Így ott is hagytam. Semmi sem történik ok nélkül... Némi sétálgatás után idejét láttam egy kávé elfogyasztásának, az erre alkalmasnak vélt vendéglőben. Legyen wifi. Különben a kávénak is rossz az íze. A net jó és gyors, a kávé elfogadható, az ára is az.
Beszélgetés a barátokkal, az internet csodája. Zseniális napsütés, tökéletes idő. Hatalmas séta. Ajánlani tudom mindenkinek. Nézzétek meg magatok
.
