Nehéz napok.

Az elmúlt pár nap volt eddig a legrosszabb.

          Vasárnap kezdődött. Reggeli a szokásos időpontban, készítem éppen a kenyérkémet. Ami egy vékony sajt - némi vaj - szelet szalámiból áll. Megérkezik a vezetőség. A főnökasszony és segédje, az animátor csaj. Közlik velem, hogy tíz perc múlva a napozóteraszon kell játszanom, amíg az animátorunk gimnasztika edzést tart a vendégeknek. Mire kezdeném mondani, hogy: - szerintem nem túl jó ötlet. Mikor a mellettem ülő tiszt beleszól a beszélgetésbe: természetesen felmegy zenélni. Hát mit is mondhattam volna, ha nem jutok szóhoz, akkor nem beszélgetünk. Megettem a reggelit, elindultam összerakni a motyót. Majd jöttek azzal, hogy mosolyogjak. Cuccolás közben. Minek, ha úgysem érdekel, amit gondolok... Fent a teraszon már rendesen sütött a napocska. Engem meg természetesen a napra raktak. A jány csak annyit tudott integetni, hogy lassabb zenét játsszak mert ugye ezek öregek. Most persze azok, de amikor este muzsikálok, akkor meg játsszak nekik discót. Hagyjuk is a ... Elzörögtem vagy másfél órát a napon. Természetesen senki sem jött oda megkérdezni, kérek-e valamit inni. Készült a napon sült Béci. Közben a hangszerem kijelzője teljesen elfeketedett a napsütéstől. Aztán úgy döntöttem, hogy akkor itt befejeztem a dolgot. Cucc összepakol, majd lehord, persze egyedül. Lent épp magamba öntök valami folyadékot, mikor meglátom kedvenc' animátor csajszimat. Odaszólok neki: fent felejtettél valamit a napozóteraszon. Mit? - kérdez vissza. Mondom engem. Otthagynám, ekkor már ne akarjon velem senki beszélgetni. De csak mondja. A hagyj békén-nél végre megértette: ez nem az a nap, amikor jókat beszélgetünk egymással. Még azt is benne volt a levegőben, jobb ha elkerül. Érezte - tudta, elkerült.

                Kicsit megnyugodva, bár még a pianobárig sikerült két embernek elmondanom, hogy nem akarok beszélgetni. Akik egészen furcsán fogadták a dolgot. A zongorázás sem javított sokat. Egész nap a puffogás jegyében telt (Béci á lá puff, je suis malheureuse). Pár nap múltán tudom, mi bántott a legjobban. Az, hogy nem hallgattak meg. Este azért még sikerült a főnöknek egy lapáttal rátenni. Még ő volt rám mérges. Nyilván, hiszen a mondandómból mindössze annyit hallott, hogy: szerintem nem túl jó ötlet. Az este további részében kidiszkóztam magam.

                Hétfő reggel. Hm. Asszem van egy kis bibi. Mintha nem úgy hallanék ahogy az kéne. A bal fülem, fáj. Hát ez nem jó. Mindenesetre reggeli, majd ismét az az ominózus tiszt. Kéne egy kis segítség. Fáj a fülem. Ezzel el kell menni a dokihoz. Hát legyen. Splitben dokibácsihoz menés - a cégnek 450 kn-ba került a vizsgálat. A gyógyszerek pedig 250 kn-ba. Közel harminc ezer forint. Utána végre sikerült kiváltanom az áfát a hangszer után, s a kedvenc kávézómban azon töprengtem, milyen jót fog tenni az eső a napozóteraszon tartott vacsorának. Természetesen felcuccol vacsorához a napozóteraszra. Mivel este van és egyébként sem ott kell játszanom, ahol a gimnasztikán. Nyugodt szívvel felpakolok.

Vihar előtti csend.

Hét körül elkezdek muzsikálgatni. Az első asztal első szava: - halkabban kérem. Legalább a kérem-et odatették. Már gyülekeznek a fellegek a távolban, egy felénk tartó vihar képe formálódik. Amire igazából ügyet sem vetnek. Tovább muzsikálgatok lábujjhegyen. Amikor is akkorát dörren az ég, hogy többen felsikoltanak. Elérkezett az idő az összepakoláshoz. Elszalad a tokért, s visszafelé már a tokkal védtem magam az eső ellen. Srácok, hát ekkora vihart is régen láttam.

                Szerencsére megúsztam a hangszeres elázást. A hangfal, a billentyű. Az állványom már nem mondhatta ezt el magáról. Két körben indultam le a másodikra maradt az állvány. Hm...

Az este folytatásában megjött az ázott Veréb-csapat. Akik minden hétfőn jönnek. Csak most az eső nekik sem kedvezett. A koncertjük előtt egy kis muzsikálás, s mivel akad horvát népzenei kottám, így megalapoztam az estjüket. Némi népzenét játszottam. Csakhogy érezzék a törődést' a beképzelt majmok. Mert egyébkén akkor sztárok, hogy ekkorát csak egyet ismerek, az is egy harmadrangú senkiházi gitáros. Akinek a nevét nem írom ide, de úgyis tudja mindenki, kire gondolok. Egy laza vereséget elkönyvelhetett az öt fős énekcsapat a koncert után. Ugyanis néhány vendég odajött a végén, hogy jó-jó, meg ügyesek, de azért Én jobb vagyok. Vége a hétfőnek végre.

                Kedd.

Vidáman keltem, fülcsöpögtetés, gyógyika beszedés. Reggeli. Irány a part. Némi internetezés. Délben egy kis muzsika. Közben kedvenc' animátorom úgy néz rám, mint a véres rongyra. Mi lelte? Majd ha megtanulja a másikat tisztelni, akkor én is fogom. Addig nem. Elpuffog mellettem. Biztosan letolták valamiért. Az a helyzet, hogy az animátor csapat nincs a helyzet magaslatán. És ekkor nagyon finoman fogalmaztam. Több rossz kommentjük van, mint a többieknek, általában hetente. Ráadásul egymást sem viselik el. Szép csapat az ilyen.

                Este gála, ami rendben lezajlik, bár az utóbbi hetek legrosszabb társasága.

Asszem egy kicsit kifogytam az öltönyömet.

Alig akartak táncolni. Végül azért csak kitartott a csapat hajnal egyig.

                És ismét Kotorban vagyok. Süt a nap, nehogy szomorú legyek. Szerencsére az ilyen napok havonta csak egyszer vannak, különben nagyon hosszú lenne a hátralevő időszak.