Sikerült ma kellően korán ébrednem ahhoz, hogy egy nagy sétát tegyek Dubrovnikban. Gyors reggeli. Nyolc óra előtt sikerült elhagynom a hajót. Napsütés, bár reggel még nem olyan esős, mint délután. Mindenesetre a napszemüveget simán elviseltem. Hogy biztosra menjek, elindítottam a séta-mérő progimat a telcsimen, mellé egy kis Nyeső Marit. Attól mindig jó kedvem lesz. Irány az óváros.
A kedvenc parkomon keresztül az árnyékban haladva. Vezetett az utam.
Kis idő múlva elmentem a piac mellett, s eszembe jutott, hogy itt van valahol a fodrászat - mivel megnőtt a lomboncom. Így útba ejtettem az öreget. Nagy megelégedéssel jöttem el tőle, bár nyírtak már meg jobban is. A mai cél a hegyen túl található. Mivel nem vagyok hajlandó fizetni a tömegközlekedésért, illetve taxira sem költöm a pénzt, így marad a hegymászás. Még egy előnye van a dolognak: nem rohannak el mellettem a látnivalók, nyugodtan tudok fényképezni. Ami a menetidőmön nagyban nyújtott. Nem baj, úgysem sokat járkálok erre.
Mint egy igazi turista szemléltem meg a gyönyörű házakat. Amik láttak már szebb napokat is. Igaz még így is méltóságteljesen csücsültek a hegy tetején. Bár egy-kettő elég régóta lakatlannak tűnt. A hegre felkapaszkodás, elvitte a reggel elfogyasztott kalória mennyiség javát.
Nem csak éhes lettem ettől, de még szomjas is. Viszont mivel együtt éltem egy nővel (egészen sokat), így eltanultam tőle ezt-azt. Például, ha túrázni megy az ember, vigyen magával vizet. Ez alap. Boldogan pihentem meg pár percet az árnyékban, s bambultam a távolba. Eszembe jutott pár réges-régi emlék. Elnézve a messzeséget, megállapítottam ismét: milyen kicsi is az ember...
A hegyről lefelé sokkal könnyebb - főleg, hogy a sétálás elmaradhatatlan kellékei a hátamon. Laptop táska, benne természetesen ez-az. Meg a laptop. És mit is mondhatnék, néha mázsás súlynak tűnt a dolog. De nem lefelé.
Oh, még csak kilenc óra hét perc.
Csúcsot futottam a fodrászattal egybekötve, innen már csak pár száz méter az óváros. Határozott célom volt eljutni a régi kikötőbe. Tehát átvág az óvároson, közben az érdekesebb épületeket lefotózva haladtam tovább.
A kikötőt már többször is láttam, igaz, a hajóról és éjszaka. Viszont a városból még sosem. Ahol nem kis meglepetéssel szolgált, hogy néhányan még most is halászattól élnek S turisták ide, vagy oda, ugyanazzal töltik a napjaikat, mint több száz évvel ezelőtt. Nem számít, hogy fotózzák őket, teszik a dolgukat békésen.
Sikeresen eljutottam a kikötőig Pár kattintás, majd irány vissza.
Magát az óvárost egy nagy bevásárlóközponthoz hasonlítom. Rengeteg bolt, kávézó, étterem, bár. Nyilván vannak múzeumok, templomok is. Mivel mindenre nincs időm, ezeket kihagyva eljutottam a városfalig ismét. Megakadt a szemem az egyik tornyon. No most megmászom, ha már eddig elsétáltam! Megtalálom a feljárót, kiderül, hogy ingyen nem lehet felmenni. Na jó, irány a jegyiroda, 90 kn a jegy. Nem sajnálom, de mintha a fogam húzták volna ki. Mikor lettem ennyire skót...? Na mindegy. Vissza a jegykezelőhöz, s nagy lelkesen mutogatom neki a jegyem, mire természetesen beenged, mutogat a lépcsősorra. Vesztemre, a bástya amit kitűztem célul, elég érdekesen közelíthető meg, ugyanis körbe kell menni. Egyirányú forgalom a várfalon, ami nem baj. Sajna, nem abba az irányba, amerre menni akartam. Na mindegy, ha már itt vagyok...idővel is egészen jól állok. Akkor mért ne...?
Lépcső s még lépcső. Majd egy kicsi rézsű, meg még pár lépcső... Fel-le. Aki eljut ide, annak kihagyhatatlan, hogy lássa a várost felülről. Közben itt-ott megkértem egy-két turistát, fényképezzenek le a saját gépemmel, mert magamat még mindig nem tudom. Az olaszoknak olaszul köszöntem meg, a németeknek németül, a franciáknak franciául. Legalább ennyi. A város gyönyörű. Nemcsak a boltok vannak a várfalon belül, de élnek is ott emberek, mint Budapesten, a Budai Várban. Egy óra alatt jutottam el végre ahhoz a bástyához, ahová fel akartam mászni.
Nem számoltam meg a lépcsőfokokat. Talán majd legközelebb. Pár kattintás itt is. Most már tényleg mennem kell vissza a hajóra.
Az a fránya hegy visszafelé is legalább olyan magas volt. Bár kevésbé voltam lelkes. Na nem attól, hogy vissza kell mennem. Mindössze nem akartam hegyet mászni újra. De szeretek... Ivókútnál üveg-utántöltés, s kezdődhet, aminek kezdődnie kell. A hegy tetején megint egy kis pihenő - ami jár, az jár. Lefelé ismét megcsodálom a régi házakat.
Elhaladás a fodrász mellett, a kedvenc kávézom után van egy pékség, ahol egész finom a csokis fánk. Így megvan az új útirány Csokis fánk, hm...mmm... A csudába...! Nem rám folyt az összes csoki belőle...?! Még a fényképezőmre is jutott - úgy látszik, nem csak én vagyok éhes. Így azért mégsem mehetek vissza a hajóra. Szerencsére megláttam Artot, aki a hajón dolgozik, egy nézésre tudta, hogy van egy kis bibi. Rögtön a segítségemre sietett. Mondtam neki, várjon meg. Irány a bolt. Kiválaszt egy kevésbé méregdrága rövid ujjút, felpróbál. Megvesz. Irány vissza Arthoz, aki addig kikért nekem egy tejes kávét.
De fain! Beszélgetünk egy keveset. S irány vissza a hajóra. Ha menni kell - hát menni kell. A hajó előtt leállítom a sétálós progit: nyolc kilométeres túrát tudhatok a hátam mögött. Meg a lábaimban.