Filléres Emlékeim: Katakolon

Másfél napos locspocs után. Értem ezalatt az ide tartó utat, Messiből. Mint kiderült, tényleg messzi van. Körülöttünk még a szél is alig rezdült. Pont olyan irányt vett fel a hajó, hogy azt a cseppnyi változást se lehessen érezni. A vendégek, egészen jól viselték az ingerszegény környezetet. Bár a java része aludt, a másik fele meg olvasott. Mivel én a dolgozók közé tartozom - bár nem minden esetben - így ezen a csodaszép napsütéses napon a pianobár hűvösét élveztem, szinte egész nap. A vendégek nagy örömére. Este egy kis legénységi előadás. Tánci – tánci, kis humor, s még tánc. Végül össztánc. Én meg előlépve DJ Bellává. A fantasztikusabbnál fantasztikusabb, ezer éves francia disco számokat cserélgetem a cdlejátszóban. Még talán egy órát. Mire kiürül a terem.

Katakolon volt az uticélunk. Az első görög város, amit megláthatok majd tizenöt év távlatából. Igaz, akkor Görögország másik felét jártam egy vándorcirkusszal. Reggel hét. Motorok ismerős zaja, olyan, mintha kikötnénk. Nem tévedtem, megérkeztünk. Gyors reggeli, s irány a part. Furi... Hol a város?

Nincs. Na jó. Ha már itt vagyunk legalább sétálok egy kicsit. Elmondhatom, hogy ez a hely. Kissebb mint az a falu ahol lakom. Mindössze két utcából áll, s nem azért álltunk meg itt, mert annyira szép lenne ez a falunak is csak némi jóindulattal nevezhető pöttöm üdülőterület. Mert szép. Innen viszik kirándulni a turistáinkat busszal. Olimpiába. Igen. Oda, ahonnan ered az egész. Bár az eredeti olimpiai falut inkább a felkészülési időszakban használták. Nem itt rendezték a híres versenyeket, hanem Athénben. Ha már úgyis itt vagyok, hát elkéredzkedtem.

Ahogy az egyik ismerősöm mondotta: semmi érdekes nincs ott - mindenesetre látni szeretném magam is.

És tényleg. Vannak kövek.

Meg fák.

Meg fák, és kövek.

Egy virág.

A sportpálya.

hm...

Kisebb-nagyobb fák, kisebb-nagyobb kövekkel társítva. Na jó, ez azért nagyon leegyszerűsíti a dolgot. Biztosan érdekesebb lett volna az egész, ha értem, mit mond a turistavezető. Mivel nem tudok franciául, cöveket vertünk hosszú percekre. Legalábbis nekem annak tűnt. Így untam magam. Cserébe készítettem pár képet. Kövek... Fák... Még több mind a kettőből. Miközben a város romjai felett sétálgattunk,azon gondolkoztam, vajon mennyi ideig tarthatott egy épület felépítése. A Zeusz templom maradványainál egy hatalmas oszlop arra a következésre juttatott:sokáig építkeztek. Az oszop átmérője közel két méter, s magassága legalább nyolc. Az hogy mekkora a súlyt képvisel, bele sem gondoltam.

Közel két órás séta a tűző napon, eléggé megterheli a szervezetet, persze innivaló nincs nálam. Irány a múzeum. Ahol nemcsak köveket láttam.Ez sokkal inkább nekem való. Mennyire hihetetlen a szobrok kidolgozottsága, az edények díszítése. A vértek, a fejvédők. Hm... De említhetem a használati tárgyak közül a kézmosó edényt. Beszéljenek a képek magukért.