Két problémával szembesültem. Az első az, hogy nem tudom, hol vagyok. A második: akkor sem tudnám, ha ismerném a menetrendet, illetve akkor talán igen - de legalább a várost biztosan ahol éppen vagyok. Hát ez most nem igazán jellemző.
Kettő motort sikerült beindítani a szerelőknek, amivel eljutottunk az első városig. A város legjobb részénél kötöttünk ki. A kikötőben. Végre város, végre part. Házak, igaz egy kicsit Budapest külvárosa - utánérzetem van. Panel, egy két sorház, még panel. Hmmm... Végül is, ami jó - az jó, könnyű építeni, gyors is, csúnya is. Az otthonit nem kellene ezzel összehasonlítani, bár nem tudom, milyen lehet benne lakni. Lehet, hogy itt még vékonyabbak a falak, mint odahaza egy rendes panelházban. Ahol az alattunk lakó beszélgetését, csak a felettünk lakó tévénézése zavarja.
Mindenesetre messzire nem jutottunk. Amsterdamtól kb. húsz kilométerre lévő városkáig. Mert a hajó, az első körben kb. tíz kilométer után állt meg. Amúgy egy kis kiigazítás, nem három motor romlott el: négy. Ezért nem is mentünk tovább. Látták fent, hogy gáz van. Még kerestek valami helyet, ahova kikössék az úszó hotelt, és ez végleg betette a kiskaput a rendszernek. Két nap, szinte sehova sem jutás volt a az utolsó manőver jutalma. Meg a zúgolódó turisták.
Szóval kettő motorral eljutottunk az első városig. Ahol a hajónk a gettó mellett parkolt. Gettó... Arab negyed. Én meg nagy bátran kibattyogtam a fényképezőmmel, a laptopommal felszerelve netet keresni. Legalább azt találtam egy internetkávézónak nem éppen nevezhető lyukban. Legalább volt net. Két és fél euróért, viszont kávét nem kaptam mellé. Ráadásul még hideg is volt az épületben. Nem baj. Gyorsan megnéztem a levelezésem, konstatáltam, hogy nem hiányzom senkinek sem. A Facebook-on letiltottak - sokadjára. Mért - megint nem tudom, de már nagyon unom a dolgot. Lehet, hogy a rendszert zavarja, hogy állandóan máshonnan jelentkezem be. És azt gondolja, hogy feltöröm a saját fiókomat. Ezért nem enged néha válaszolni. Vagy ki tudja.
Netezés után lefújtam a városnéző sétámat, bár nem vagyok egy félős emberke... Inkább visszamegyek a hajóra és alszom egyet, amíg visszaérnek a vendégek a délutáni kirándulásukból.
Bakker megjöttek a turisták, irány játszani.
Az est többi része a megszokottan telt. Vacsi, kis muzsikálás, bingó parti, s végezetül megint muzsikálás. S a megérdemelt gintonic a végére. Csak hogy szebb legyen az álmom. A pultos néni megjegyezte, hogy ő csak a szabadnapján iszik alkoholt, meg a sajátjából. Mire én. Én nem. Nekem nincs szabadnapom, s egyébként is... A „mi közöd hozzá” már csak magamban hangzott el... Viszont amit válaszolt, hát azon nyeltem egyet. Te nem is annyit dolgozol, mint én. Igaz most, viszont nem is annyit tanultam érte, mint te. Kitöltötte az italomat. Leültem a pulthoz, s elszopogattam. Az üres bárban egyedül.
Hajnalban indultunk tovább, s ez most egy hosszabb lélegzetvételű út. Mivel megpróbálják behozni a lemaradást. Egyelőre úgy néz ki, csak egy program marad el a vendégeknek. Meg néhány kikötő.
Jut eszembe: biztos bennem van a hiba. Még nem láttam egy rendes tulipánföldet sem, s gyanús, hogy nem is fogok. Irány Antwerpen.