Amsterdam

Amsterdam

-          avagy a részeges építők városa.

Hogy már a tervezésnél elrontják e a dolgot, vagy a kivitelezőkkel van probléma, nem tudom. Eléggé érdekes, hogy nem csak a régi épületek dülöngélnek össze vissza, hanem az újabbak is... Sétám a kikötőben kezdődik, s ott is ér véget. Az idő kedvezett nekem az már külön szerencse. Nem mínusz két fok volt: plusz hat. Így elő mertem venni a rendesebb fényképezőgépemet, s nekivágtam Amsterdamnak. Fontos még azt is leszögezni, ez a város leginkább éjszakai életéről ismert. Meg a Madame Tussauds múzeumáról, amit természetesen nem szabad kihagyni. Mégis kihagytam. Két okból kifolyólag: mert kimondottan messzi van gyalog, és el is tévedtem. Ez akkor tudatosult bennem, amikor egy épületet mellett háromszor mentem el. Mondjuk volt látnivaló elég. Így nem is tűnt nagyon nagy kerülőnek.

Szerencsésebb napokon közelebb áll a hajó a városhoz, viszont ez most egy szerencsétlenebb nap. Egy kis sziget, és egy nagyon szeles híd, ami legyőzésre vár. A bruttó hat fokos szél sem segít a lelkesedésemen. Viszont Emilék (Emil RuleZ! – a szerk.) épp sétálásra bíztatnak a fülemben. Ami javít a helyzeten egy sort.

Hogy elhiggyétek, tényleg itt jártam: ezért készült ez a fotó.

Természetesen nem a legrövidebb irányba indultam el, térképen közelebb volt a belváros, mint gyalog. A házak mellett már nem volt akkora szél, mint kinn a parton. Így bátrabban kattintgattam. A börtön épülete mellett battyogtam az ó-városba, miközben azon gondolkodtam, hogy hány jóvágású drogost csukhattak le tegnap este, vagy éppen rosszlányokat. Ki tudja ezt?

Végre igazi látnivaló. Egy vitorlás.

            

Egy híd

A kedvenceim az épületek

Összenyomva…

A Cangák

 

 Itt mindenki kerékpárral jár mindenhova, s akad olyan is amikor ott felejtenek egy járművet a ketítéshez láncolva.

Ami még a sétálásban kimondottan jólesett, hogy a belvárosban már szinte nem is fújdogált az a fránya szél. Így elhelyezkedtem egy arra alkalmas helyen egy vendéglőben s nézetni kezdtem egy kicsit, hogy halljam az otthoniak hangját. Ugye innen ez a legolcsóbb módszer a kapcsolattartásra.

Mindenkinek legyen néznivalója, igy tovább sétálkatok s kattingatok, a magam s a ti örömötökre.

Valahol a tulipánok földjén

Két problémával szembesültem. Az első az, hogy nem tudom, hol vagyok. A második: akkor sem tudnám, ha ismerném a menetrendet, illetve akkor talán igen - de legalább a várost biztosan ahol éppen vagyok. Hát ez most nem igazán jellemző.

Kettő motort sikerült beindítani a szerelőknek, amivel eljutottunk az első városig. A város legjobb részénél kötöttünk ki. A kikötőben.  Végre város, végre part. Házak, igaz egy kicsit Budapest külvárosa - utánérzetem van. Panel, egy két sorház, még panel. Hmmm... Végül is, ami jó - az jó, könnyű építeni, gyors is, csúnya is. Az otthonit nem kellene ezzel összehasonlítani, bár nem tudom, milyen lehet benne lakni. Lehet, hogy itt még vékonyabbak a falak, mint odahaza egy rendes panelházban. Ahol az alattunk lakó beszélgetését, csak a felettünk lakó tévénézése zavarja.

Mindenesetre messzire nem jutottunk. Amsterdamtól kb. húsz kilométerre lévő városkáig. Mert a hajó, az első körben kb. tíz kilométer után állt meg. Amúgy egy kis kiigazítás, nem három motor romlott el: négy. Ezért nem is mentünk tovább. Látták fent, hogy gáz van. Még kerestek valami helyet, ahova kikössék az úszó hotelt, és ez végleg betette a kiskaput a rendszernek. Két nap, szinte sehova sem jutás volt a az utolsó manőver jutalma. Meg a zúgolódó turisták.

Szóval kettő motorral eljutottunk az első városig. Ahol a hajónk a gettó mellett parkolt. Gettó... Arab negyed. Én meg nagy bátran kibattyogtam a fényképezőmmel, a laptopommal felszerelve netet keresni. Legalább azt találtam egy internetkávézónak nem éppen nevezhető lyukban. Legalább volt net. Két és fél euróért, viszont kávét nem kaptam mellé. Ráadásul még hideg is volt az épületben. Nem baj. Gyorsan megnéztem a levelezésem, konstatáltam, hogy nem hiányzom senkinek sem. A Facebook-on letiltottak - sokadjára. Mért - megint nem tudom, de már nagyon unom a dolgot. Lehet, hogy a rendszert zavarja, hogy állandóan máshonnan jelentkezem be. És azt gondolja, hogy feltöröm a saját fiókomat. Ezért nem enged néha válaszolni. Vagy ki tudja.

Netezés után lefújtam a városnéző sétámat, bár nem vagyok egy félős emberke... Inkább visszamegyek a hajóra és alszom egyet, amíg visszaérnek a vendégek a délutáni kirándulásukból.

Bakker megjöttek a turisták, irány játszani.

Az est többi része a megszokottan telt. Vacsi, kis muzsikálás, bingó parti, s végezetül megint muzsikálás. S a megérdemelt gintonic a végére. Csak hogy szebb legyen az álmom. A pultos néni megjegyezte, hogy ő csak a szabadnapján iszik alkoholt, meg a sajátjából. Mire én. Én nem. Nekem nincs szabadnapom, s egyébként is... A „mi közöd hozzá” már csak magamban hangzott el... Viszont amit válaszolt, hát azon nyeltem egyet. Te nem is annyit dolgozol, mint én. Igaz most, viszont nem is annyit tanultam érte, mint te. Kitöltötte az italomat. Leültem a pulthoz, s elszopogattam. Az üres bárban egyedül. 

Hajnalban indultunk tovább, s ez most egy hosszabb lélegzetvételű út. Mivel megpróbálják behozni a lemaradást. Egyelőre úgy néz ki, csak egy program marad el a vendégeknek. Meg néhány kikötő.

Jut eszembe: biztos bennem van a hiba. Még nem láttam egy rendes tulipánföldet sem, s gyanús, hogy nem is fogok. Irány Antwerpen.

Első hét

Kiutazásom szerencsésnek bizonyult.

 A keddi havazás nem okozott nagyobb kellemetlenséget, így szerdán egy kis csúszkálással igaz, de még is sikerült elindulni a makádi lakból.  Reggel, óracsörgés. Gyorsan felébredtem, mivel nagyon vártam már ezt a pillanatot, s nem aludtam túl sokat ez miatt. Egy pár falat reggelire, s irány a kocsi.

 Jött a csúszkálás, hiszen még mindig esett a hó. Persze, ilyenkor hagyom otthon a telefont: vissza kellett érte mennem. Szerencsére egészen járhatóak voltak az utak, s így egész hamar felértem Pestre.  Gyuri, mint mindig késett, rutintalanul ezt nem kalkuláltam a dologba. Így várakozással telt a reggel. Rossz kávé a benzinkúton, Fekócával megbeszéltük az élet nagy dolgait, s a végére megérkezett az autó értem. Igazából a másik zenész miatt késett Gyuri. Szlovákiából jött, s arrafelé egy kicsivel’ nagyobb hó esett. A kollégának az enyémhez hasonló a hangszere: Yamaha 710. Megbeszéltük a hibáit: neki a kijelzőjével akadtak gondjai, nekem a hangszóróival. Ennek ellenére mind a ketten imádjuk. Még azt is, hogy nem szeretjük a Midi-„zenészeket”, nem részletezem (zenélni egy hangot sem tudnak, csak gépkezelők – a szerk.), hogy miről van szó.

Aludtam egy sort a hátsó üléssoron, keresztben. Néha csapta meg a fejemet némi politikai beszélgetés.  Amiből jobbnak láttam kimaradni, így egyik oldalamról a másikra fordulva aludtam tovább. Az ezer-párszáz kilométeres utat egész hamar megjártuk, mindössze kétszer álltunk meg.  Estére már Strasbourgban voltunk. Az éjszakát a Beethovenen töltöttük, mert az én hajóm még úton volt. Meglepetésem a hajóra lépésnél csúcsosodott ki, magyarul köszöntek rám. Mint kiderült nagyon sokan vannak itt otthonról, vagy a környező országokból. A Beethovennek magyar kapitánya van, s szinte mindenki beszél magyarul. Egy kis trécselés a új ismerősökkel, a személyzeti étkezdében, majd kabin elfoglal, s alvás. Mire felébredtem hétkor már a hajóm megérkezett. Gyors bepakolás, Gyuri elkísérése a vezetőségez. Ahol közölték velem, hogy a következő hajó az lesz, ahol voltam, s amikor engem levált az énekes csaj, én fogom őt váltani. Lesz hangszer. Most már egyre biztosabb. Csak az nem, milyen - mikor, de lesz.

A Gerald Schmitterre kerültem.

Egy laza egy hónapocskára, ami egészen biztosan jól fog telni. Van saját kabinom, ami csak az enyém. Igaz picike. A lehető legjobb helyen van, a konyha mellett rögtön. Egy emeletes ágy került bele, hat darab szekrényke, és a fürdőszoba. A két helyiség nincs nyolc négyzetméter. Nem fontos a méret: alváshoz kell, nem partira, úgyis alig leszek ott. És tényleg. A hajó elrendezése más, mint ahol eddig dolgoztam. Hasonló elemek pl: a Salon bár a hajó elején, a Piano bár hátul.  Viszont alapvető különbség, hiányzik a piano a Piano bárból. Így ez egy furi Piano bár, mindig mosolyra fakaszt a tény. A hajó tavaly épült, s egyszer már ki is gyulladt benne valami - inkább nem akartam tudni, mi történt. Nagyvonalakban: kigyulladt, azért valahogy még kikötöttek, szerencsére éppen egy város közelében történt. Mindenkit kimenekítettek. Szal’ nincs para – mégsem a tenger közepén járunk. A másiknál egy hullám törte el a hajócsavart. Vagyis ott is voltak gondok... Modernebb a berendezése. Néhol jobban tetszik, néhol kevésbé. A személyzet java része ezen a hajón is magyar. Így nem csak magammal tudok beszélgetni anyanyelvemen, nem úgy mint Horvátországban. Egy hét után visszatekintve a meló is jóval kevesebb, mint ott. Nyugisabbak a napok, ezért lassabban telnek.

Reggeli a személyzeti kajáldában. Hogy van-e hasonló a másik hajón, nem tudom, mert sosem voltam ott. Most ott reggelizem, napok óta ugyanazt. Sajt - egy zsömi - kicsi fűszeres vaj. Az ebéd isteni és változatos, nem eszem sokat belőle. Az esetek többségében mindig késve érkezem. Mert olyankor játszom, amikor személyzeti ebéd zajlik. Úgyis fogyózom. A vacsorák isteniek, ettem már rendes marhapörköltet. Mondjuk az otthoni, amit a Tomi főzött, messze jobb volt. Mit várjon az ember egy francia szakácstól. Nem tudja a magyar ízesítéseket. Viszont tőle minden más ízlett. Összességében zseniális.

A melóm. Mint már írtam, hogy személyzeti ebéd helyett játszom. Általában kilenc harminc körül kezdek, mert akkor ér véget a tornaóra, s egészen tizenegy harmincig játszom, mert akkor jön valami játék, amihez nem kell aláfestő zene. Délután szabad, majd vacsi előtt háttérzene, kb egy órát. Vacsi után pedig ameddig van vendég. Általában nincs, mert viszik őket kirándulni. Olyankor megvárom a visszatérésüket - ha jön valaki, akkor leülök prüntyizni egy kicsit. Ha meg nem akkor elmegyek aludni. Eddig mindig jött egy - két ember, este tíz és tizenegy között. Igazán nyugis.

Kezdésként elégedjetek meg ennyivel...