Vissza a La Bellára

Szép napokat töltöttem el a Gerald Smitteren. Mindössze azt sajnálom, hogy az első útról nem készítettem képet, csak párat, s azt sem igazán osztottam meg veletek. Hideg volt és a környezettel is ismerkedni kellett... - lenne a kifogás. De nincs. Nem csináltam képet - pont. Most amikor ezt írom, éppen Olaszország felett repkedek, ami egy dolgot feltételez, van egy műkődő laptopom. Ami már régen nem volt... De most van s kezdünk összebartátkozni, amúgy Hisztis névre hallgat.

Két furcsa út van a hátam mögött, s rengeteg élménnyel lettem gazdagabb, aminek a javát már megosztottam veletek. S most visszatérek a La Bellára. Eddig szerencsés utam volt. Az éjszaka elhagytuk a hideg Amsterdamot. Tényleg nem láttam tulipánt. Átmentünk Dánián, ahol a sofőröm, Gyuri egy cseppet eltévedt, s még jó, hogy hallgatott rám, s így visszajutottunk az autópályára. Bár többször is meg akart gyözni, hogy nincs igazam. Majd a végén kaptam egy képzeletbeli pirospontot. Pont mint az oviban (három pirospont egy zöld, három zöld egy fekete, három fekete egy piros...). A közel hatszáz kilométeres úton semmi említésre méltó esemény nem történt, sokat beszélgettünk. Annyit talán mégis elmondok, hogy ne akarjatok bemenni nyilvános vécébe francia autópálya mellett. Kishiján kijött belőlem az el nem fogyasztott vacsorám is. Még valami, szinte egész Hollandiában tehénszarszag volt. Otthon, édes otthon. Mondjuk ott disznószarszag van... Köszönet a szomszédnak.

A reptéri várakozás viszonylag hamar eltelt, én voltam az első a sorban, amivel okoztam némi fejfájást az utánam következőknek. Megláttak a sok csomaggal, ami közel száz kilogramm volt. Hát már ettől sokkot kapott a srác a pult mögött. És annyit bénázott, hogy már majdnem sajnálni kezdtem. De meggondoltam magam, ha nem tudja elvégezni a munkáját, akkor nincs itt a helye. Majd az utánam lévő utasok helyrerakják. Reggelizni már a reptéri váróban reggeliztem. Egy muffint, kávéval. Magamoz vettem egy üveg vizet, mert ki tudja, hogy kapok-e fönt, vagy sem. Kaptam, egy komplett ebédet. Valami halízű csodát, kis kenyérkét, két csokit, egy szelet sajtot. Éhesen... minden jó... még ez is...

Már a Hajón

Nem tartott sokáig az út Párizsból Nápolyba. Délután kettőre már ott is voltam. A csomagjaim szerencsésen megérkeztek, nem volt hiábavaló az a másfélóra csomagolás. Mivel a hagfalaimnak még mindig nincsen tokja - már nem is lesz, csak az újaknak - így kénytelen vagyok papirdobozba csomagolni azokat. A Kanári-szigetekről hazafele jövet zseniálisan bevált a dolog, igy most ezt az utat is túlélte a rendszerem. Hangszer leellenőriz, működik, mondjuk mért is ne működne. Minden megvan. A magam kis poggyászhalmával és a turistákkal elindulok - merthogy velük utaztam - a kijárat felé. Mikor odaszólnak, hogy te vagy a zenész? Nagy lelkesen válaszolok: si! Megérkeztem. Először és legutóbb kilencvenkilencben jártam itt. Még a múlt évezredben, ugye... Hm. Nem most volt. Akkor Bariban éreztem ugyanazt, mint most. Megérkeztem oda, ahol mindig is akartam lenni. Meleg van, s az emberek menatlitása is messze barátságosabb, mint máshol. Mondjuk itt mi bajuk lehetne, azt a csomó mindent leszámítva, ami bajuk van persze. De nem is ez a lényeg. Zseniális meleg, mindenkin rövidujjú, én meg szenvedek a kabátommal, s nem tudom hova rakjam a vastag pulcsit. Pillanatok alatt előkerül a napszemcsi. Legalább az van nálam, kettő is, ismét ügyesen pakoltam. A lényeg. Mondják, hogy nem a turistákkal megyek tovább, hanem külön kocsi jött értem. Értem? Si!

Egy laza rác jött ki, aki legalább annyira rosszul beszél angolul, mint én, úgyhogy tökéletesen megértettük egymást. A meglepetést akkor okoztam neki, amikor megszólaltam olaszul, s megérdeztem, hol van a kocsi amivel megyünk. Azonnal elkezdett olaszul beszélni, mire lányos zavaromban némi spanyollal keverve megkértem hogy lassabban beszéljen, már régen nem gyakoroltam az olasz'. És azt is biztos teljesen helytelenül nyelvtanilag, viszont értette.  Kocsiba be ablakot le, könyököt ki, nincs itt Doncee... Hm... És tényleg úgy vezetnek, ahogy sikerül, nem számít semmi. Az, hogy egysávos az út, simán előz, mert megteheti, hogy két sávban három autó, és jönnek szemben, no para. Viszont amikor az egyik kanyart szűkebbre fogta, rendesen elgondolkoztam az élet nagy dolgain, de mit panaszokodjak: vándorcirkuszos koromban én is itt vezettem. Zseniálisan érzem magam. Harminc perc kocsikázás Nápolyban, és már látom a hajónkat. Vám. Nézd csak, mondom magamnak: ezen már egyszer túlestem, de ha ennyire szeretnék, akkor legyen. Kocsiból ki, a  röngengépen átvilágítják az összes cuccomat, a laptoptáskám a bennevalókkal a földön landol. Sokkot kaptam egy pillanatra. A lábnyom a táska oldalán se sokat javított a kedélyállapotomon, s mikor túlestem a megrázkódtatáson, gondoltam beszólok a srácoknak a hajóra: hínye' kéne egy kis segítség.

Fel a hajóhídon, s mikor meglát az első ismerős, szinte a nyakamba ugrik. A főnökasszony épp elfoglalt, de a jány, akivel együtt dolgozom, s tavaly annyira nem voltunk jóban - igaz, rosszban sem - tényleg a nyakamba ugrik. Mi lelte? Sorban mindenki megölelget, megszeretget egy kicsit, igazán nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg. Szinte mindenki megkérdezi, hogyan telt a vakációm, hogy mit csináltam. Vannak, akik a Gangman style-lal fogadnak. (Miután feltöltöttem a videót, ti is érteni fogjátok.) Mindenki örömmel lát, köszön. Egy győri barátomnak meséltem el a fogadtatást, azt monta, kár, hogy nem volt velem egy kamerás. Hm... Mindenesetre nem olyan fogadtatásban volt részem, mint a másik hajón. Végre a főnökasszony is ráér. Ő is megölelget, örül, hogy itt vagyok. Mondom: nem akarok útban lenni. Mert tudom, nemsoká jönnek a vendégek. Mondja, hogy jól van. Előkeresem a kártyámat, amit január óta örizek a tálcámban. Megkapom a kabinomat.

Szóltam pár srácnak, hogy legyenek kedvesek segítsenek becuccolni, de mire megtettem volna, már minden bent volt a hajóban. A hagszereimet egy picit átcsoportosítom, hogy ne legyenek az útban, hiszen jönnek a vendégek, s mégsem lehet egy halom holmi a szalon közepén. A kicsi böröndömmel (amit még a Zsuzsitol kaptam kölcsön), és a válltáskányi rucimmal elfoglalom a szobámat. Vendégkabin. A mosógép szinten. Hogy mért "mosógép szint"? Kör alakú ablaka van, mint egy rendes mosógépen, s mikor megy a hajó a felcsapódó hullámok hasonlóképpen néznek ki, mintha mosogépet nézne az ember. Igaz ez csak az utolsó kabinokra igaz. De vendégkabin. Két ágyas, nagy. Szép nagy fürdőszobával. Kipakolom a cuccaimat, a szekrények felét sem foglalják el, a negyedét is alig. A minimalizálás nemcsak a zenémben igaz rám - asszem ebben is. Tusolás, végre. Már nagyon hiányzott, hosszú volt az út idáig. Átöltözés, bár cipőt nem tudtam cserélni, mivel azokkal vannak kitámasztva a papírdobozokban a hangfalak :), igy a cipőmhöz öltöztem fel. Fáradtan felmegyek a piano bár mögötti teraszra, belezuhanok kedvenc székembe, s egy szó hagyja el a számat. Megjöttem.  Hm... Hát igen. Elbambulom Nápolyt, a kapucsinommal a kezemben. Vezuv... Vagy ahogy a sofőrőm mondta, a szörnyeteg. Nem is hittem volna, hogy ilyen nagy. Hatalmas körvonalként terül el a város felett. Itt látható minden modern magas ház, régi szűk utcácskák. Vár. Hatalmas kikötő. És a fényképezőm meg a kabinban pihen. Nem megyek le érte, fáradt vagyok. Kávém elfogyasztása után, lemegyek a recepcióra, s szólok, ha keresnének: alszom. Mekérdezem még, mikor lesz a vacsora. Hatkor, mint mindig. Remek. Irány az ágy. Ahogy szoktam volt mondani: már a láttán elalszom, de még volt annyi lélekjelenlétem, hogy beállítsam az ébresztőmet a vacsi kezdése elé.

Drill.

Avagy hogyan vegyük fel a mentőmellényt. Vacsi után drill. Mentőmellény-bemutató, riadóval egybekötve, ilyenkor a teljes legénység elfoglalja a pozicióját. Én nem, mert nekem nincs. Viszont kitaláltak nekem is teendőt, segíteni  bemutatni a mentőmellény haszálatát. Két biztonsági zóna van a hajón, az egyik a salon bar, a másik a pianó bar. Hol az egyikbe küldenek, hol a másikba. Most a salonba küldtek. Természtetes, hogy egy olyan hajón, ahol a vendégek kilencven százaléka francia, mindenki franciául szól hozzám, s kéri a segítségemet. Persze semmi akadálya. Megmutatom. Van aki kicsit kilazítja a pántot, és belebújik, van, aki meg se próbálja, s van olyan, aki rosszul fűzi be. Megesik, hogy fordítva veszik fel. Némelyik keresi a sípot rajta, akad olyan is, aki játszik a síppal, meg a lámpával. Mint az oviban. De tényleg. Túlesünk eme megpróbáltatáson. Nem tudom eldönteni, a vendégeknek nagyobb megpróbáltatás, vagy a személyzetnek. Nekem mindenestre tetszik. Ilyenkor ismerkedek igazából először az új vendégekkel. S mivel rutinosan a zongoristás nyakendőmben virítok... Igy mindenki tudja, én vagyok a zongorista. Drill végeztével, pohárköszöntő, befejezésül vacsi a vendégeknek.

Este

Amig a vendégek vacsiznak, addig beizzitom a motyót, némi mulattatáshoz, mert a délutáni alvás nem javított az állapotomon. Össze-vissza kötözgetem a cuccot. Ami egyébként húsz perc, az most majdnem egy órás összeszerelés volt, pedig nekem igazán kicsi a felszerelésem. Minden működik, bekötök az itteni hangrendszerbe, mert olyan a terem, hogy elnyeli a hangot. Nincs mélyládám, amiből a basszus jönne. Nekik van, ki is használom ezt a helyzetet. Kérek egy kávét. Nyugodtan leülök zenélni. Szállingóznak a vendégek a terembe, nem sokan - mert nem csak engem viselt meg az utazás. Viszont akik jöttek, lelkesen táncolni kezdenek, s szólnak, hogy adjak már rá hangerőt. Jó, azon ne múljon a dolog. Rövid táncest, utána jól megérdemelt rumos- cola. Mert itt jó a rum. A pultos nem sajnálja tőlem a rumot, s elfogyasztása után nem is kell altatni nagyon. Fáradtan, álmosan megyek vissza a kabinomba, ahol tusolás után azonnal elalszom.